Elcsábít az éjszaka – II. Rész

Érzékek harca

- Szerinted mi történt vele? – sutyorogta Dolohov Lucius Malfoynak, és mindketten az asztalfőnél ülő, ábrándos tekintetű urukra pillantottak. A sötétzöld taláros alak, immár a hófehér bőrű, újjászületésekor kapott testében – amelyet külön a szolgáinak és az ellenségeinek tartogatott – szórakozottan bökdöste a pálcájával a diófaasztalt, ügyet sem vetve az izgatottan fészkelődő halálfalókra.

Néhányan vágyakozva sóhajtoztak, miközben, mit sem törődve annak démoni kinézetével, folyamatosan méregették a férfit, a többiek pedig megpróbáltak észrevétlenek maradni. Ez utóbbiak közé tartozott az a horgas orrú, köpönyeges alak is, akit a Nagyúr épp keresztüldöfni készült a tekintetével.
 

- Perselus – süvített Voldemort rekedtes hangja, amelytől csatlósai egytől egyig megborzongtak. – Van már valami hasznos információnk Dumbledore hollétéről?
 

Piton szobormerev arccal fordult az ura felé.

- Semmi jelentős, Nagyúr.

Voldemort lemondóan sóhajtott. Feszült volt, mérhetetlenül csalódott, amiért a kölyöknek megint sikerült romba döntenie a tökéletesen kigondolt terveit, ugyanakkor valami mást is érzett, valamit, amit még soha azelőtt. Megfogadta: soha, egyetlen szolgája sem fogja megtudni, mit művelt előző este a Kis Túlélővel. Valójában nem is volt túl sok közük hozzá, nekik csak el kellett végezniük a feladatokat, amiket rájuk bízott.
 

- Ráadásul itt ez a rejtély a Lovegood-lány és a sárvérű eltűnése körül – állt fel hirtelen a székéből. Így jóval magasabbról nézhetett végig a csatlósain, és megnyugtatta a tudat, hogy a csuklyás alakok változatlanul rettegnek tőle. – Vajon hol lehetnek, Lucius? – szegezte hirtelen a pálcáját a szőke halálfalóra.

- Nagyuram, már az egész kúriát átkutattuk!
 

- Igazán? – tette fel a költői kérdést szórakozottan. – Talán néhány hely mégiscsak kimaradhatott, nem gondolod?
 

Két lépéssel a reszkető férfi mellett termett, és csontvázszerű ujjaival beletúrt annak hirtelenszőke hajába. Egy határozott mozdulattal hátrarántotta a házigazda fejét.
 

- Előző este, miközben megérdemelt pihenésemet töltöttem, egy különös idegen zavarta meg magányomat – újságolta csevegő hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. Vagy az ő esetében, egy újabb tömegmészárlásról.
 

- Nagyuram, én nem tud…
 

- Lucius, Lucius, mostanában olyan sok csalódást okozol – duruzsolta tettetett aggodalommal. – Csak nem zavar a jelenlétem?
 

Bellatrix hasonló helyzetben felkelt volna sógora védelmében, hogy biztosítsa Voldemortot, mennyire megtisztelve érzik magukat, hogy a házukban tartózkodik. A legutóbbi eset után azonban jobbnak látta nem provokálni a sötét varázslót, így csak kéjsóvár szempillarebegéssel méregette annak kígyószerű, karcsú alakját.

- Ez számomra hatalmas megtiszteltetés! – mentegetőzött szinte felháborodottan Malfoy.

A Nagyúr lassú, kimért léptekkel sétálgatott az egybegyűlt társaság körül, miközben jólesően sütkérezett a félelem és a csodálat kereszttüzében.

- A tervünket tovább folytatjuk – sziszegte áhítatosan. – Ma Avery helyettesíti Perselust az órákon.
 

- Én, uram? – kapta fel a fejét rémülten az említett, Pitonnal egyidejűleg, aki azonban bölcsebbnek látta hallgatni. – De hát én nem értek semmihez! A rontásokon kívül, persze.

- Ez eléggé szégyenletes – susogta a következő percben közvetlenül a halálfaló fülébe Voldemort.
 

Avery majdnem hátraesett ültében, az arca szürkés árnyalatúra sápadt.
 

- Nagyuram, én…
 

- Ellenszegülsz az akaratomnak? – dünnyögte az árnyékként elsuhanó alak, és a pálcáját a nyüszítő férfi tarkójához nyomta. – Valóban rád férne egy kis okítás. Crucio!

A halálfaló dobhártyaszaggató sikoltozásba kezdett, a társai rá sem mertek nézni, nehogy ők is csatlakozzanak hozzá. Pár percnyi kínzás után, amellyel Voldemort levezethette a feszültségét, megkegyelmezett a földön szinte állatként vonagló férfinek, fáradtan roskadt le a székébe, persze mindezt olyan eleganciával tette, hogy a halálfalóinak semmi sem tűnt fel belőle. Mondhatni, emésztő fáradtság vett rajta erőt, és ahogy a kelő nap sugarai felbukkantak a közeli dombok vonulatai mögött, az ő szeme egyre jobban leragadt.
 

- Holnapután, ugyanebben az időpontban várom az újabb jelentést a minisztériumban történtekről. Távozhattok – sóhajtott egykedvűen. – Perselus, te gyere velem!

~ ɧ*§h ~

- Fogalmam sincs – döföm a villámat a cafatokra marcangolt rántottámba, miközben próbálom levakarni magamról a barátaim aggódó tekintetét. – Egyszerűen nem emlékszem semmire!
 

- Harry – nyöszörög Ron, rá nem jellemző kétségbeeséssel. – Ha Hermionének baja esik…
 

Erre a gondolatra elejtem az evőeszközt. Sajgó homlokomat az asztallapra nyomom – a sebhelyem napközben egyre gyakrabban, és egyre fájdalmasabban lüktet, és ha ez nem lenne elég, még ülni is kényelmetlen: úgy fáj a szebbik felem, mintha alaposan bevertem volna valahová. Itt valami nagyon nincs rendben!

Hermione és Luna nyom nélkül eltűntek. Egyik percben még a többiekkel voltak, a másikban köddé váltak. Furcsák ezek az itteni emberek, valahogy olyanok, mintha mind csak szerepet játszanának. Malamort sosem mutatkozik nappal, mindig mindent ez a nemesi bájgúnár, Marlon végez helyette. És a többi diák is, valószínűleg egytől egyig mardekárosok lennének a Roxfortban.

De mindebben a legdöbbenetesebb, a legaggasztóbb az, hogy semmire sem emlékszem az előző éjszakából.

Neville sokkos állapotban van, saját magát hibáztatja, pedig az egészről csak én tehetek. Nem kellett volna idehoznom a többieket! Ismét megtettem: rosszul döntöttem, és ezzel mindannyiukat veszélynek tettem ki.

- Menjünk órára – áll fel Ginny, és megpróbál felvakarni minket. – Azzal is telik az idő.

„Talán ő lesz a következő” – jut eszembe, amitől az eddig legyűrt néhány falat azonnal kikívánkozik a gyomromból. Nem engedhetem meg, nem lehet több áldozat! Meg fogom találni Hermionét és Lunát, és megszökünk innen, bármi áron.
 

~ ɧ*§h ~

- Perselus – szólt Voldemort, miközben fel-alá sétálgatott Nagini méregzöld díszletű szobájában. – Keverj nekem valami élénkítőt!
 

- Nagyuram? – nyílt el enyhén a denevérszerű alak szája.
 

- Mostanában nappalonként könnyedén magával ragad a fáradtság – legyintett színpadiasan a Sötét Nagyúr. Nagyon remélte, hogy a leghűségesebb kéme előveszi a józanabb eszét, és nem javasol majd valami szánalmas, mugli találmányt, mint például a kávé.

- Igazság szerint készíthetnék egy különleges frissítő italt, de attól tartok, a bájital hatása nem lenne kiszámítható… az Ön esetében.
 

Voldemortot igazán bosszantotta, hogy a férfi már-már egyenrangúan viselkedett vele. Sehol egy parányi félelem, vagy bármilyen más árulkodó jel, sem a szemében, sem a tartásában. „Hm, egy kivételes szolga” – nyalta meg a száját a Nagyúr. „Épp ideje letörni a büszkeségét.”
 

- Térdre – süvítette kárörvendően. A halálfaló szemében ekkorra már megjelent a leplezetlen döbbenet. Voldemort csúfondáros vigyorral az arcán figyelte, ahogy a szikár alak behódol az akarata előtt. Feltett szándéka volt elérni, hogy egyszer az ónix íriszek rettegve pillantsanak rá. – Nem, Perselus, nem így. Háttal nekem.

~ ɧ*§h ~
 

Esküszöm, visszasírom Pitont, sőt, akár még Umbridge-et is! Ez az idióta, akit ma a nyakunkra ültettek, egyszerűen egy féleszű pszichopata! Azzal kezdte az órát, hogy ma ő fogja helyettesíteni Kobrát, aki valami kígyóméreggel vesződik, és ma „hasznos” átkokat fogunk gyakorolni egymáson. Miután büszkén kiosztotta, kinek milyen sötét varázslatot kell elvégeznie a párján – nekem például Crampon a Cruciatust -, leült a sarokba, és azóta is rothadó fogsorát villogtatva bámul minket. Nem akartam elhinni, hogy most tényleg ilyesmire köteleznek, de mivel a társam azonnal elkezd felém vörös csóvákat lövöldözni, és egyébként sem árt elsajátítanom valamennyit az ellenség módszereiből, viszonozom az előzőleg hárított főbenjáró átkot egy Stuporral. Mellettem Ron épp a Marlon-fiún tölti ki a Hermione iránt érzett aggodalmát.
 

- Potter, mégis mit képzelsz? – ugrik fel a magát Ivorynek nevező, félnótás tanárunk. – Nem hallottad, hogy vérfürdőt akarok látni? Bemutassam rajtad, hogy az milyen?
 

- Csak próbálja meg! – csúszik ki a számon, mielőtt alaposabban meggondolnám.
 

A fekete csuklyás alak kezében megremeg a pálca. Már egy ideje rájöttem, hogy ezek ugyanolyan varázslók, mint mi, semmi különleges nincs bennük, amivel ne tudnánk megbirkózni. Egyedül Malamort nyugtalanított.
 

Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és Kobra sántikál be rajta.
 

- Mi folyik itt? – nyög rekedten Ivory felé.
 

Az csak büszkén kihúzza magát.

- Potter nem hajlandó végrehajtani az utasításaimat, és még vissza is beszél! – panaszkodik, mint egy óvodás, akitől elvették az utolsó szem cukorkáját. A denevérszerű alak úgy néz rá, mintha a pillantásával meg tudná ölni.
 

- Mily meglepő. Innen átveszem – morog gúnyosan, és a helyettesét félrelökve a katedrához sántikál, enyhén szétvetett lábakkal. Elsőre azt mondanám, olyan, mintha se… Khm, nem, ilyesmire még csak gondolni sem szabad egy magamfajta „jófiúnak”! – Gyakorolják a múlt órán feladott pajzsbűbájt – nyögi, és nekem valamiért feltűnik, hogy most nem ül le, ehelyett az asztallapra könyököl, és még szélesebbre terpeszti a lábát.

Na jó, nem az én dolgom!

~ ɧ*§h ~

A Sötét Nagyúr elégedetten fordult az oldalára a takarója melegében, és már épp készült kinyújtózni a selymes anyagon, amikor a keze beleütközött valamibe. Pontosabban, valakibe. Értetlenül nyögve nyitotta fel álmos szemét, ám a kép, ami elé tárult, nem volt éppenséggel mindennaposnak mondható.
 

Harry ott feküdt mellette, hanyag testtartásban. Ez még annyira nem is sokkolta volna a sokat megélt sötét mágust, azonban a fiú hátából előmeredő, denevérszerű szárnyak, a dereka mögül előkúszó, ostorhoz hasonlító farok, és a homlokából kiálló szarvak olyan megjelenést kölcsönöztek neki, amitől még Voldemort nagyúrban is megfagyott a vér.
 

- Potter! – üvöltött fel, és az ágy széléig hátrált, amíg már csak néhány centiméter választotta el attól, hogy a padlóra zuhanjon.
 

- Milyen különösen nézel ki ébredés után – jegyezte meg gunyorosan a fiú, és közelebb araszolt a férfihoz. – Sokkal jobban hasonlítasz magadra.
 

- Nagini! – szólította a Sötét Nagyúr kétségbeesetten a testőrét, akinek valamilyen csoda folytán még csak a közelségét sem érezte. Gyűlölte, amikor sarokba szorították, és mivel erre nem sok példa akadt a történelemben, nem is tudta kezelni a helyzetet.
 

- A kedvenckéd épp jól szórakozik Sliaghinnal, nem fognak zavarni minket.
 

- Mit akarsz itt, Kölyök? – vette fel fensőbbséges modorát, és megpróbálta előkotorni a pálcáját a paplanja alól. Az valahogy kieshetett a kezéből, pedig sosem engedte el alvás közben.
 

- Ezt keresed? – vigyorgott Harry szemtelenül, és felmutatta az elcsent varázseszközt. – Nem lesz rá szükséged. Egyébként, nagyon jól tudod, mit akarok.
 

- Persze, a szánalmas kis „barátaidat” – jegyezte meg gúnyosan Voldemort. – Már mondtam, hogy fogalmam sincs, hol vannak! Máskülönben már rég nem élnének.
 

- Róluk majd később beszélünk – kacsintott rá a fiú, amitől a sötét varázsló kénytelen volt nyelni egyet. „Miket enged meg magának ez a hülyegyerek?”

A következő pillanatban Harry farka előrelendült, és körbefonta a csípőjét. Nem akarta elhinni, hogy a fiú képes elhúzni őt egy ilyen törékenynek tűnő szervvel, de egy perccel később arra kellett eszmélnie, hogy Harry alatt fekszik. Akkor követte el a végzetes hibát, amikor a támadója szemébe nézett – mintha egy erős vágykeltőt ivott volna. A fejét hátravetette a párnába, a férfiassága pedig megugrott. Hihetetlennek tűnt, hogy a kölyök egy nappal az átalakulása után máris sokkal erősebb volt, mint ő.

Még soha életében nem gyűlölte annyira a Kis Túlélőt, mint azon az éjszakán… és még soha nem is vágyott annyira az érintésére.

~ ɧ*§h ~

Őrjítően csábító, ahogy elképedten néz rám, mintha legalábbis tartana tőlem. Valószínűleg ezerszer is elátkozta már az előző éjszakát, amikor ismét alábecsült. Ha jól értelmezem a helyzetet, nappalonként nemcsak, hogy megválok az incubusi képességeimtől, de valamiért azt is elfelejtem, hogy miket csinálok minden este. Ez eléggé nyugtalanító. Azonban épp elég kárpótlás az éjjelenként előbújó hatalmam.
 

Kíváncsi lennék, hogy vajon a mellettem hörgő férfi is hasonló helyzetben van-e? Ő sem emlékezne reggelenként, hogy este miket tett a Kis Túlélővel?
 

Mindegy, ma valami olyasmit adok neki, amit nem felejt el élete végéig.

- Hozzám ne merj érni – sziszegi dühösen, ugyanakkor nem bír annyira ellenállni, hogy ne dörgölőzzön hozzám. Ez még jobban felbosszantja. Nincs is csábítóbb vérben forgó szeménél!
 

- Hát ez az eredeti formád – mondom vidáman, és végigsimítok a mellkasának halovány szőrzetén. – Eddig talán a legjobb, maradhatnál mindig ilyen. Habár… Malamort se semmi.
 

Valójában őrjítő az igazi alakja: még mindig sugárzik belőle az a vonzerő, amit már a tizenhat éves Tom Denem is a magáénak tudhatott, ugyanakkor már megvan benne az a férfias sárm is, ami csak keveseknek adatik meg. Elmélázva simogatom megfeszülő karját; Ő még mindig nem tud mozogni, olyan szorosan tartom a farkammal.

- Ugyan, ebben nincs semmi különleges… ami illene egy ilyen rendkívüli nagyúrhoz… mint amilyen én vagyok… – nyögi erőltetett nyugalommal. El sem hinné, hogy olvasok a gondolataiban. Előre tudom, mire vágyik (jelen esetben a mellkasát cirógató ujjaim egy másik helyen történő tevékenykedésére), vagy éppen mire készül. Már meg sem lepődök, amikor a következő pillanatban, az utolsó erejével átváltozik hullafehér, orr- és haj nélküli, kígyószerű önmagává.
 

- Na ehhez mit szólsz, Kölyök? – vigyorog rám magabiztosan. Talán észre sem veszi, hogy a lába a csípőm köré kulcsolódik. Alig bírom visszatartani, hogy ne nevessek fel a próbálkozásán.
 

- Őrjítően kívánatos. A nedves fehér mindig is a gyengém volt – súgom a fülébe szemtelenül, és lejjebb csúszva mohón rávetem magam elhanyagolt férfiasságára.
 

Elkínzottan felnyög, megpróbál kitörni alólam, és én elengedem. Abban a pillanatban mozdulatlanná válik. Vajon meg tudnám kínozni azáltal, hogy itt hagyom, ilyen állapotban? Sőt, még ha meg is dermeszteném? Szórakoztatóak ezek a perverz gondolatok, amelyek folyamatosan ostromolják az elmémet.
 

Voldemort ágyéka ugyanolyan sima és szőrtelen, mint a többi része, viszont olyannyira forró, hogy alig bírom magam türtőztetni. Az édes, rekedtes hangok egyre sűrűbben törnek elő belőle, és már közel járhat a beteljesüléshez, amikor elhúzódok tőle. Kínlódva próbál legilimentálni, mintha az bármit is segíthetne a helyzetén, de most semmilyen akadályba nem ütközik. Átalakult incubusként, más sem jár az agyamban, mint a kéjszerzés számtalan különböző formája.
 

Halálra váltan, sóvárogva néz rám, és megpróbál felvenni egy undorodó arckifejezést, de sehogy sem sikerül neki. Elégedetten érzem, hogy csontvázszerű ujjai a péniszemre vándorolnak. Minden belső tipródása ellenére simogatni kezd, és én mosolyogva üzenek neki a fejemben: „Jól van, Tom, ügyes vagy! Abbahagyhatod a turkálást a fejemben, ma éjjel én hatolok… Beléd.”
 

A keze megdermed, és olyan élesen szívja be a levegőt, ahogy arra talán élő ember nem is képes. Érzem, ahogy kimenekül a gondolataim közül, és veszettül kapálózva próbálja megkaparintani a pálcáját.
 

- Hé, utána visszakapod – ígérem, nevetve vergődésén. Továbbra sem adja fel.
 

- Most megöllek! – hörgi felém. – Ezért meghalsz, te fattyú!

- Csúnya ez a szó – csókolok hirtelen a nyakába. Rángatózva próbál egyszerre lelökni magáról, és visszarántani. – Egyébként is, vitatkozhatnánk, melyikünkre illik jobban.

Artikulátlan hörgés hagyja el a torkát, én pedig kihasználva az alkalmat, előzőleg megnedvesített ujjamat a bejáratához nyomom. Megugrik az érintéstől, és olyan fájdalmasan üvölt fel, mintha legalábbis a kezét vágtam volna le.
 

- Hé, nehogy azt mond már, hogy még sosem dugtak meg? – vonom fel a szemöldököm, és küldök felé még egy kis kéjhullámot.
 

- Fogd be a pofád, Potter – nyögi átszellemülten, és a kígyóarcon halvány, rózsaszín foltok tűnnek fel. Ki gondolta volna, hogy Voldemort nagyúr is képes egy olyan egyszerű, emberi dologra, mint az elpirulás…

- Ahogy parancsolja, Nagyuram – vigyorgok még rá utoljára, és mielőtt egyet pisloghatna, teljes hosszában elnyelem a hímtagját.
 

Egy utolsó nyögéssel elengedi magát, egy kicsit megemeli a felsőtestét, amíg a szárnyai és a farka előtörnek a bőre alól, és érzékien néz le rám. Fenébe. Sikeresen beleestem a saját csapdámba! Amint vörös tekintete az enyémbe fúródik, teljesen elveszítem az eszem. Olyan hatással van rám a jelenléte, mint egy üveg Amortentia.

Óvatosan feltolom a lábát, és elégedetten figyelem, ahogy az izgalmának bizonyítéka megrándul a puszta tekintetemtől.
 

- Érzem, ahogy… nézel… - nyöszörög.
 

A hangjától valami felgyullad bennem. Annyira bizonytalan, és olyan félénk, mint egy fruska az első alkalomnál. Az új erőm lenne képes minderre: gyengéd szeretőt varázsolni a legnagyobb ellenségemből?

Nem bírok megállni, a lábát a vállamra veszem, és már épp készülök nekilátni az előkészítésének, amikor megragadja a férfiasságom, és a bejáratához irányít. Néhányszor végigsimít vele lüktető nyílásán, aztán megragadja a derekam és… hirtelen magához ránt, amitől a péniszem hegye belenyomódik a forró testébe.

Voldemort hirtelen kőszoborrá merevedik. Én is gyorsabban kapkodom a levegőt, ő pedig úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. Lökök egyet, mire a karomban tartott férfi egy halk szisszenéssel visszaváltozik az eredeti testébe, egyedül a szárnyai maradnak változatlanul feszesek alatta. Kényelmetlen lehet neki így feküdni.
 

- Gyönyörű vagy – mondom halkan. Ezért még később átkozni fogom magam, de nem tehetek róla. Teljesen elveszi az eszem a csillogó, éjfekete szempár. Egy pillanat… – A szemed is visszaváltozott.
 

- Ne bámulj már – morog dühösen, és megszorítja a vállam. Erre én csak egy sugárzó pillantással válaszolok, amitől remegni kezd a lába, és mielőtt felkészülhetnék a váratlanul kitörő hevességére, fél perccel később háttal találom magam a takaróján, ő pedig vadul hintázik tűzben égő ölemen.
 

- Tom, ez… eszméletlenül…
 

- Kuss, Kölyök! – csapódik hozzám erőteljesen, és viszonozva az előző szívességemet, átvezet a testemen egy erős extázislöketet.
 

Apró, hegyes szarvamnál fogva felrántja a fejem, amire a nyakam hangos reccsenéssel válaszol. Eddig nem is vettem tudomást a homlokomból kiálló csúcsokról – épp elég bajom volt mindennel, ami a fejemen van, legyen az a sebhely, a rövidlátó szemem, vagy a kifésülhetetlen a hajam -, de most, hogy rájöttem, milyen szorosan is kapcsolódnak a koponyámhoz, már nem tudom olyan könnyen figyelmen kívül hagyni őket.
 

Voldemort egyre vadabb ütemet diktál. Vajon ő is átkozza magát érte? Végül a szenvedély legyőz mindkettőnket. Lehunyja a szemét, és a mellkasomon támaszkodik meg, én pedig megragadom a figyelemreméltó merevedését, és addig masszírozom fel-alá, amíg el nem kezd nyöszörögni. Bármelyik pillanatban elérhetem a beteljesülést, azonban minden erőmmel koncentrálok, hogy ez csak az ő kitörése után következzen be.
 

Még néhány lökés, Tom… szóval, Voldemort megremeg, és satuként szorítja össze magát a férfiasságom körül.
 

Utoljára küldök felé egy kéjes pillantást, amitől az egész teste megmerevedik, majd a karomat átfonom a csípőjén, és előrelököm magam; épp telibe találom a prosztatáját. Még soha senkitől nem hallottam efféle hangokat, mint amilyeneket ő most kiad. Miközben forró magja kirobban a hímtagjából, beterítve a kezemet és a mellkasomat, ő olyan hangosan kiabál, mintha kínoznám. Összeránduló teste, és tűzben égő tekintete már túl sok; mielőtt védekezhetne, magamhoz ölelem, és egy nyögéssel a testébe élvezek.

Még ringatom kicsit magamon az ernyedt testet, az arcomat a vállgödrébe fúrom. Ősi ellenségem reszket fölöttem, és ha nem ismerném eléggé, azt mondanám, sír. Nem, az lehetetlen. Nem is törődöm vele, még nincs vége az éjszakának.

~ ɧ*§h ~
 

A Sötét Nagyúr morcosabban ébredt, mint bármikor, addigi élete során. Magában fohászkodott egyszerre Merlinhez és Malazárhoz, hogy az előző éjjel történtek csak a zaklatott elméjének lidérces álmai, kitalált szüleményei legyenek. A valóságot azonban felejthetetlenül bizonyította a tény, hogy alig bírt megmozdulni: fájt a feje, sajgott a dereka, de mindezek jócskán eltörpültek a hátsójában lüktető fájdalom mellett. Most szíve szerint ezüst kiskanállal belezte volna ki a Kölyköt. Undorodó mozdulattal lerúgta magáról a takarót – habár ez nem volt egy okos döntés tőle, mivel ebben a pillanatban éles fájdalom hasított az alsó fertályába -, és már épp készült szólítani Naginit, ahogy minden reggel, mielőtt fürdeni készült Lucius aranycsempés fürdőjében – ám a fájdalmas nyögés, ami pár centire tőle hangzott fel, minden értelmes gondolatot kitörölt az agyából.

A Kis Túlélő álmosan nyitotta fel smaragd szemét, és kíváncsian pislantott körbe a szokatlan környezetben. Miután észrevette a villámló tekintetű férfit, és félrebillentett fejjel pislogott párat, valószínűleg sikerült felfognia, hogy kivel van egy helyiségben. Felordított rémületében, és az ágyat kezdte feltúrni a pálcája után kutatva. Voldemort érdeklődve figyelte a kínlódását. Harry végre megtalálta a keresett eszközt, és remegő kézzel küldött egy Stuport a Sötét Nagyúr felé. Az egy unott kézmozdulattal elhárította a rontást.
 

- Mit képzelsz, Kölyök? – mennydörögte az időközben hullafehér, kígyószerű lénnyé visszaváltozott férfi. – Itt én vagyok az egyetlen, akinek oka van pálcához nyúlni!
 

- Hogy kerültél ide? – A fiú egészen a falig hátrált. Nem értette, mit keres a meztelen Voldemorttal egy légtérben, ráadásul szintén a ruhái nélkül.
 

- Potter, ne szórakozz! – sziszegte a sötét varázsló gúnyosan. – Te magad törtél be ide az éjjel! Ha nem lenne rád szükségem Dumbledore csapdába ejtéséhez, már rég megöltelek volna.
 

- Dumbledore akkor is eljönne értem, ha halott volnék – jegyezte meg Harry sötéten, aztán észbe kapott, és gyorsan kijavította magát: - De persze, így biztosabb…

- Takarodj kifelé – szegezte rá az időközben visszaszerzett fegyverét Voldemort.
 

- Hol vannak a többiek? – követelte a fiú, az ujjai görcsösen szorították a magyalpálcát.
 

- Mégis mit gondolsz? A helyükön, a pincében.
 

Harry felvonta a szemöldökét, gyanakodva méregette az ágyon ülő férfit.
 

- Te vagy… Malamort, ugye?
 

Voldemortnak kezdett elege lenni az idegesítő kölyökből, és igazán nagy erőfeszítéseibe telt, hogy ne váltsa valóra azonnal a jóslatot, és ne sorozza meg egy sor Cruciatus-Avada keverékkel.
 

- Mintha nem tudnád! – mordult rá dühösen, felállt és undorodva végigmérte a vézna fiút. – Most azonnal tűnj el a szobámból!

~ ɧ*§h ~
 

Egy szál lepedőben – amit Voldemort ágyáról tulajdonítottam el -, két szívinfarktus között dőlök a lépcsősor falának. A hátam mögül sziszegést hallok: két kígyó birkózik a padlón, és szerelmes szavakat sugdosnak egymásnak.
 

Hirtelen egy jól ismert, tébolyult üvöltés hallok fentről, és a következő pillanatban a repülő Sliaghin a nyakamban landol, a talárom, az alsóm és a cipőm társaságában.
 

- //Hát te?// - nézek bambán az állatra, miközben elkezdem magamra rángatni a ruháimat.
 

- //Összebarátkoztunk Nagini kisasszonnyal// - csóválja meg lapított fejét a kígyó. - //A gazdája ennek valamiért nem örül.//
 

- //Te legalább emlékszel, hogy mit csináltál az éjszaka// - morgom dühösen, és nyomomban a csüggedt hüllővel elindulok az étkező felé.
 

- Potter, nem megmondtam a múltkor, hogy ne kerüljön a szemem elé az a dög? – néz rám a lépcső aljából az ifjabb Marlon, elmaradhatatlan csatlósai gyűrűjéből. Már nem tudtam, kik hiányoznak a boldogságomhoz.
 

- Fogd be – förmedek rá, mire ő azonnal pálcát ránt. Csak erre van szükségem! Már épp kezdenék elgondolkodni, hogy milyen átkot szórjak rá, amikor felharsan egy igazán goromba hang a közelben.
 

- Potter, mégis mire készül? – Fél perccel később Kobra magasodik fölém, villámló tekintettel.
 

- Épp meg akarom átkozni Marlont – mondom ártatlanul, mire a férfi fenyegetően még közelebb lép.
 

- A mai óra előtt feljön a harmadik emeleti lépcsőfordulóhoz. Hozza magával a Weasley-lányt és Longbottomot.
 

Értetlenül bólintok, és a mellettem kísértetként elsuhanó alak után nézek. Úgy szedi a lépcsőfokokat felfelé, mintha az élete múlna rajta. Ekkor jut csak eszembe, mit mondott. De Ront miért ne vigyem? Várjunk csak! Ha az ott fönt Voldemort, akkor Kobra akár… Piton is lehet! És e logika alapján akkor a rám gúnyosan vigyorgó fiú…
 

- Malfoy? – nézek az egykori évfolyamtársamra hitetlenül. A szőke szemöldöke felszalad a homlokára, és a teste szinte jégcsappá dermed.
 

- K-k-kicsoda? – motyogja kétségbeesetten. – É-én Marlon vagyok!
 

- Te vagy az, Draco Malfoy, ugye?
 

A fiúról úgy olvad le az álca, ahogy a pálcáját ereszti le. Zavartan néz a társaira. Azok vonásaiból ugyanolyan rémület sugárzik, mint az övéből.
 

- Mind mardekárosok vagytok, igaz? – kérdezem tőlük, de nem kapok választ. Ehelyett valaki a nevemen szólít, és egy törékeny testet érzek a sajátomhoz csapódni.
 

- Harry, jól vagy? – visítja Ginny a fülembe, és már-már kezd megfojtani az ölelésével. Malfoyék, kihasználva az alkalmat, gyorsan elinalnak reggelizni. Retteghetnek Voldemort haragjától, amiért lelepleződtek.
 

- Mi történt? – kérdem barátnőmtől, erősen hitegetve magam, hogy nincs semmi baj, csupán az én éjszakai távollétem aggasztja. – Idegesnek tűnsz…
 

- Ron – csuklik egyet a lány, és alig marad időm, hogy elkapjam, mielőtt összeesik. – Eltűnt az éjjel! Harry, már csak hárman vagyunk!
 

Tehát Piton tudta, ezért hívatott csak minket.
 

- Figyelj, megreggelizünk, és aztán beszélünk Kobrával – mondom csendesen. Fogalmam sincs, hogy mennyire bízhatunk meg a minket már betegesen gyűlölő vén denevérben, de még mindig biztatóbb ez a lehetőség, mint várni Voldemort lépéseire.
 

Úgy sétálunk az étkezőbe, mint egy reménytelen csata utolsó résztvevői. Bent, Malfoyék azonnal elhúzódnak a közelünkből. Tudják, hogy tudok mindent. Legalábbis róluk, arról még mindig fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Remélhetőleg hamarosan ez is kiderül. Úgy lapátolom magamba a sült kolbászt, mintha az életem múlna rajta, fél perccel később dolgom végeztével pattanok fel az asztal mellől. Ginny és Neville szótlanul turkálják maguk előtt az ételt, de én most nem vagyok megértő hangulatomban.
 

- Egyetek már! – kiáltok fel, amitől a fél terem felénk fordul. Nem akarok tovább maradni ezen a halálfalótanyán, mint ameddig szükséges. Két barátom értetlenül pislog fel rám, nem szokták még meg a dührohamaimat.
 

Fél óra és az idegsejtjeim nagy részének szétrobbanása után végre sietősen elindulunk a lépcsősoron.
 

~ ɧ*§h ~

- Gyere be – intett Voldemort halálmadarat idéző szolgájának. – Elkészült a bájital?
 

- Ahogy kérte, Nagyúr – biccentett a férfi, és letett egy csillogó, aranysárga folyadékkal teli üvegcsét a kisasztalra. – Dumbledore visszatért.
 

Voldemort a fáradtsággal mit sem törődve pattant fel fekhelyéről, kínjában még Naginit is félre lökte.
 

- Hol volt eddig, és mit csinált? – hadarta türelmetlenül, és csak szolgájától fél lépésre állt meg.

- Eddig mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy Egyiptomban volt. Állítólag kipihenni ment a fáradtságos igazgatói munkát.
 

Voldemort arca csúnya grimaszba torzult.
 

- Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy belefektettem kétheti munkát, és eltöröltem több száz végrehajtandó feladatot a vén hülye miatt, aki közben kókuszkoktélt szürcsölt a Bahamákon?
 

- Egyiptomban – javította ki Piton, de a Sötét Nagyúr arckifejezéséből ítélve jobbnak látta hallgatni.
 

- Ez csak megtévesztés – sziszegte ingerülten Voldemort, és tett egy éles kanyart kéme körül. – Biztos vagyok benne, hogy valami titkos fegyver után kutatott. Derítsd ki, mit csinált ott, kivel találkozott, és mit hozott haza!
 

- Megteszek mindent, Nagyúr – biccentett Piton.
 

- Még szép, hogy megteszel – körözött tovább Voldemort. – Elmész Dumbledore-hoz, és jelented neki, hogy nálam van a Fiú. Csak személyesen veheti át!
 

Piton rezzenéstelenül állta, ahogy ura a háta mögött matatott valamit.
 

- Legközelebb hozz egy adag nyugtatófőzetet is. Potter túl sok gondot okoz mostanában.
 

A Sötét Nagyúr végül fáradtan rogyott le az ágyára, Nagini pedig védelmezően tekerte át rajta a farkát.

~ ɧ*§h ~

Folytatás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés