1. fejezet - Amire az idő képes lehet

Tom feje iszonyúan sajgott, amikor kinyitotta a szemét. Általában nem ez a kép szokta fogadni reggelente, ami most a szemei elé tárult: a sötétzöld baldachin teljesen eltűnt, a helyét egy egyszerű, fehér mennyezet vette át. Hát persze, a gyengélkedő! Gyakran ébredt ezen a helyen, ugyanis a „drága” mardekáros hálótársai legjobb esetben csak naponta verték lilára a származása miatt. Mintha nem kapott volna eleget az árvaházban! Nem baj, egy nap még bosszút áll majd mindegyiken.
A legbosszantóbb mégis az a tény volt, hogy egyáltalán nem értette, hogy került ide. Próbált összepontosítani, de miután belátta, hogy nem sokra megy vele, inkább felült az ágyon. Szinte azonnal egy csapat ember vette körül, akik leginkább tanároknak tűntek. Közvetlenül vele szemben egy ősz mágus állt, mindent tudó, bölcs szemekkel és döbbent mosollyal. Az öreg épp úgy nézett ki, mint...
„ALBUS DUMBLEDORE?! Mi történhetett vele? Miért néz ki úgy, mintha hirtelen száz évet öregedett volna? Tegnap még sötétbarna haja és szakálla volt.”
- Szervusz, Tom – köszöntötte barátságosan a férfi, majd egy elegáns mozdulattal leült az ágya szélére.
- Öh, jó reggelt, Tanár úr – motyogta Ő is halkan. - Mi-miért vagyok itt?
- Ez jó kérdés, fiam, bizony jó kérdés. Épp erre próbálunk rájönni.
- Én nem csináltam semmit! – mentegetőzött Tom azonnal. - Este az ágyamban feküdtem le,és itt ébredtem fel!
- Semmi baj. Pontosan mikor is volt az az „este”?
- Hát tegnap, szerdán!
- Melyik évben? – vonta össze a szemöldökét Dumbledore.
Tom csak értetlenül nézett rá, de mivel a varázsló komoly tekintete azt sugallta, hogy jobb szót fogadni, így inkább válaszolt a szerinte ostoba kérdésre.
- Hát 1937!
Több felnőtt is felmordult, furcsán méregették a különös kisfiút.
- Hmm, vagyis tizenegy éves vagy – jelentette ki pár pillanatnyi gondolkodás után Dumbledore.
- Tizenkettő – javította ki Tom durcásan. - Már úgyis csak három hét van a születésnapomig! De Önnel mi történt, Tanár úr? Olyan... öregnek tűnik.
Dumbledore felszabadultan kezdett kuncogni, ezzel több személy rosszallását kivívva magának.
- Egyelőre maradj itt, Tom és próbálj meg aludni – tanácsolta egy „vagyis-most-szépen-lefekszel” pillantással. - Néhány óra múlva pedig visszajövök és elbeszélgetünk.
- De Nekem órákra kéne mennem...
- Mára szabadnapot kaptál, édes fiam – kacsintott rá tanára és biztatóan megveregette paplanba bugyolált lábait.
Az öreg felállt és elsétált az ajtó felé, a tömeg pedig hűséges árnyékként, sustorogva követte – hátha sikerül megtudniuk valamit az égből pottyant gyerekről.



Harry és barátai – Hermione kivételével álmosan tántorogtak ki a teremből a mágiatörténelem-óra után.
- Már azt hittem, sosem lesz vége – sóhajtott Ron és megdörgölte fájó derekát.
Hermione megforgatta a szemeit és Harry felé fordult.
- Te meg legalább igazán jegyzetelhetnél firkálgatás helyett – dorgálta a lány. - Ronról tudom, hogy neki feleslegesen beszélek, de neked azért nagyobb terveid vannak ennél. Egy aurornak ettől ezerszer unalmasabb dolgokat is meg kell tanulnia!
- El sem hiszem, hogy Hermione unalmasnak nevezett egy tantárgyat – fintorgott Ron. - Menjünk, együnk valamit! Mindjárt éhen halok! Harry, jól vagy?
- A...ha – válaszolt bizonytalanul a zöld szemű fiú. - Semmi baj, csak fáj a fejem.
- Vagyis a sebhelyed? - próbált puhatolózni Hermione kedvesen, habár Harryt jelen állapotában ez sem hatotta meg.
- Az is a fejemhez tartozik, nem?!
A lány lesütötte a szemét, amitől azért egy kicsit észhez tért.
- Ne haragudj – mondta. - Csak rosszul vagyok, és...
- Semmi baj, Harry. Tudom, hogy utálod ha ezt mondom, de azért szólnod kellene Dumbledore-nak, ez akár jelenthet is valamit!
- Hát persze, még pluszba menjen fel hozzá – méltatlankodott Ron. - Már így is minden szabadidejét vele tölti, majd elmondja, ha akarja a délután!
Harry előkotorta cafatokban lógó órarendjét a zsebéből és kikereste a csütörtök, délutáni első különórát. Undorodva húzta el a száját. Mi más lehetne, mint sötét varázslatok kivédése?
- Menjetek csak előre, én még felmegyek a toronyba és lefekszem inkább.
- Te evés nélkül akarsz Pitonhoz menni? - tátogott vörös hajú barátja.
- Majd kibírom valahogy. Nektek azért jó étvágyat! - mondta és a lépcsők felé futott.
- Elkísérünk – mondta Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem kell, tényleg!
Harry görcsösen szorította a homlokát.
- De hát alig állsz a lábadon!
- Jól vagyok.
- Tényleg elég ramatyul nézel ki – csóválta a fejét Ron. - Meg amúgy is, asszem én is fent hagytam néhány könyvem.
Harry - miután belátta, hogy semmi esélye a sarkában loholó két hűséges társától megszabadulni – inkább elindult a torony irányába. A fájdalom egyre inkább elemésztette és már másra sem vágyott, mint egy ágyra amin elájulhat.
Hermione óvatosan átkarolta a derekát, Ron pedig hátulról támogatta.
- Azért ennyire nem vagyok rosszul – morogta bosszankodva, persze barátai továbbra sem tágítottak. Nem akart gyengének tűnni, de be kellett látnia: nincs kellemesebb érzés, mintha törődnek az emberrel. Nem a hírneve, vagy a „legendás tettei” miatt, csupán önmagáért.
Óráknak tűnő percek után elérték a Kövér Dáma portréját, és miután Hermione elszavalta neki a napi jelszót - valami érthetetlen, latin szöveget - a bejárat feltárult előttük.


Bent különös hangulat uralkodott: a fél Griffendél a kandalló előtt gyülekezett, a mesterséges kör közepén McGalagony a diákság fölé magasodott és komoly tekintettel magyarázott valamit.
- Jaj, de édi! - visított az első sorban egy ötödéves lány; Harry csak annyit tudott róla, hogy Grace-nek hívják és Ginny utálja.
- Ennivaló pofikája van! - kiáltott fel egy másik.
- Mi a fene van itt? - rökönyödött meg Ron.

Ginny átverekedte magát a tömegen és egyenesen feléjük szaladt.
- Nem fogjátok elhinni! Találtak egy fiút és egy ideig itt fog lakni velünk!
- He?! Ginny, lassabban! - háborgott bátyja.
- Szóval, a gyengélkedőn találták reggel és senki nem tudja, hogy került oda. Állítólag nem is emlékszik semmire. Dumbledore úgy döntött, hogy amíg nem tudunk róla semmi biztosat, addig itt fog aludni a toronyban!
Mindenki a három jó barát felé fordult, McGalagony határozottan intett feléjük.
- Miss Granger, Mr. Weasley, jöjjenek ide! Mint prefektusokra, Magukra bízom a fiút. Segítsenek Neki, amiben csak tudnak!
A lobogó tűz kísérteties árnyékot vetett a karosszékben kuporgó, sápadt, fekete hajú gyerekre. Vékony ujjaival görcsösen szorította a karfát.
- Szia – hajolt le hozzá Hermione mosolyogva.
A fiú nem reagált rá semmit.
Harryben valami furcsa, rossz érzés is felébredt vele kapcsolatban, de egyre inkább elnehezülő végtagjai meggyőzték, hogy azonnal induljon lefeküdni.
- Potter, jól van? - mérte végig gyanakodva házvezetőnőjük.
- Aha... vagyis... Igen.
- Menjen el a gyengélkedőre és kérjen egy erősítőt. Rossz Magára nézni!
- Rendben, elmegyek! - forgatta meg a szemeit. Az évek alatt már megtapasztalta, hogy a boszorkánnyal nem jó ötlet ujjat húzni.

Miután McGalagony távozott, Harry egy mély sóhajtással elindult a fiúk hálókörletébe. Maga mögül még hallotta Hermione hangját.
- Na és téged hogy hívnak?
Ismét csak csend.
- Hermione, de hát nem is emlékszik semmire! - sápítozott Ron.
- Jól van, akkor szerinted mit kéne csinálnunk vele?
- Mittudomén – hadarta a fiú. - Talán levihetnénk enni!
- Neked mindig az evésen jár az eszed?


:- 15 perccel később -:


- Harry, nem jössz? - hallatszott valahonnan legjobb barátjának hangja, de a szemüvege nélkül csak homályos foltokat látott.
- Nem hiszem.
- Haver, Piton ki fog akadni!
- Majd elmegyek a gyengélkedőre. Piton meg ott pukkadjon meg.

- Valami nagyon nincs jól vele – mondta Ron valakinek. Valószínűleg Hermione jött fel, hogy megnézze, él-e még.
- Harry, szóljunk Madam Pomfrey-nak?
- Csak hagyjatok már békén! Mindjárt szétrobban a fejem! - kiabált magán kívül.
- Na de, Harry – hápogott barátja, amivel csak azt érte el, hogy Hermione bokán rúgta.
- Menjünk – sóhajtott a lány és karon ragadta a legifjabb Weasley-fiút. - Most egyedül szeretne lenni.
- Hát... De hát...



Ismét órák teltek el, legalábbis ő így érezte. Tényleg el kellene mennie a gyengélkedőre.
Esetlen mozdulatokkal kitapogatta szemüvegét az éjjeliszekrényén és nagy nehezen kikászálódott az ágyából. Borzalmasan szédült, a fájdalom pedig egyre erősödött, immár az egész testét tüzes vasként járta át. El kell jutnia valahová, amiben már egyáltalán nem volt biztos, hogy hol is van az a hely. A gyengélkedő? Minek menne oda, Voldemort ellen nincs orvosság, ezt a kínt pedig csak vele együtt lehetne megszüntetni. El fog múlni, vigasztalta magát. Hiszen mindig elmúlik, előbb vagy utóbb. Leginkább utóbb.

Botladozva indult el a lejáró felé, apró léptekkel, lábai nem akartak engedelmeskedni az akaratának.
„Már csak néhány lépcsőfok, és vége!” Aztán már csak annyit érzett, hogy a talaj kicsúszik a talpa alól, a következő pillanatban pedig már a padlón hasalt, sajgó tenyérrel és orral.
- Mit csinálsz? - hallatszott egy vékonyka hang nem messze tőle.
- Semmit – nyögte, miközben megpróbált feltápászkodni.
- A griffendélesek mind ilyen bénák?
- Mi...?!
Felnézett és szembetalálta magát egy ébenfekete szempárral. Az a talált gyerek... Túlságosan ismerős, látta már valahol, erre akár meg is esküdött volna. Ha nem tudná, hogy lehetetlen, azt mondaná... Nem, az kizárt! Igaz, az megmagyarázná, hogy miért akar széthasadni a sebhelye, de azért az mégiscsak lehetetlen, hogy ő...
A gyerek felvont szemöldökkel nézte a kínlódását. Valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy segítsen neki felállni, ahogy azt egy jól nevelt kis kölyök tenné.
Nagy nehezen talpra küzdötte magát és megkapaszkodott egy asztalkában.
- Hogy hívnak? - kérdezte Harry és végigtapogatta betört orrát – ilyen „szerencséje” is csak neki lehet!
- Nem emlékszem – vágta rá a fiú, olyan határozottan, mintha csak azt mondaná: kék az ég. Szóval hazudik. Volt valami különös ebben a gyerekben: valahogy hiányzott belőle az élet. Mi célja lehet vele Dumbledore-nak? Miért épp a Griffendélbe küldte, amikor első ránézésre is a Mardekárban lenne a helye? Beszélnie kell az igazgatóval.
- Aha, oké – mondta. - Én Harry vagyok.
A fiú először nem reagált semmit, továbbra is mozdulatlanul üldögélt a karosszékben, ám amikor már épp lépett volna ki a portré-lyukon, megszólalt.
- Tomnak hívnak. - Harry döbbenetében hátrafordult és szembekerült a másik vesébe látó tekintetével. - Dumbledore mondta, hogy ne mondjam el senkinek, hogy ki vagyok. Nem értem, miért, engem itt úgysem ismer senki.
Tehát jól gondolta, a gyerek tényleg az, akinek először gondolta.
- Na de... hogy kerültél ide?
Persze, még hogy senki nem ismeri! Csak a fél világ.
- Itt ébredtem fel, nem tudom, mi történt.
- Hiába játszod meg magad, Denem! - Dühösen kivágódott a klubhelyiségből. Egyenesen Dumbledore irodájába vette az irányt.



- Nem értelek, Harry – somolygott Dumbledore. - Ez egy igazán pompás lehetőség arra, hogy jobban...
- Na de Professzor Úr! Nem gondolja, hogy akár rossz vége is lehet ennek? Mármint, Voldemortot ilyen közel engedni a többiekhez.
- Ugyan, kedves fiam, ez a gyermek még nem Voldemort, csakis Tom Denem - egy kisfiú. Mondhatni, még meg sem fogalmazódott a lelke mélyén a feltevés, hogy a „Világ Ura” legyen.
- Teljesen biztos benne? Nekem úgy tűnt, máris szemrebbenés nélkül ölné meg, aki nem szimpatikus neki.
- Sajnos, mint azt már te is tudod, Tomnak nem volt valami fényes gyerekkora. Személy szerint úgy gondolom, hogy nagyobb hasznát vennénk, ha mélyebb bepillantást nyerhetnénk a fiatal Voldemort lelkébe, mintha meggondolatlanul cselekszünk. Mivel nem ismerjük a pontos tényeket, nem lehetünk biztosak a következményekben sem.
- De Uram! Denem mindig is egy szadista őrült volt, születésétől kezdve – mi a biztosíték, hogy az éjjel nem irtja ki a fél iskolát?
- A biztosíték te vagy, Harry.
- Én?!
- Te vagy az egyetlen, aki megértheti az indítékait. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy csak te vagy képes bizalmat ébreszteni egy kételkedő emberben.
- Nem hiszem, hogy képes lennék összebarátkozni vele, ha erre céloz. Ő annyira...
- Különleges, hm? - mosolygott az ősz mágus. - Javaslom, próbáld meg előítéletek nélkül megismerni. Ne engedd, hogy megérezze a gyűlöletet, mert az akár nagy bajhoz is vezethet. A kis Tom Denem nem szerezhet tudomást Voldemort kilétéről, ez nagyon fontos!
Harry mélyet sóhajtott és megtámaszkodott a hatalmas asztal peremén.
- Megteszem, ami tőlem telik. Megpróbálok néhány dolgot kideríteni róla, de nem fogok barátkozni a szüleim gyilkosával! Akkor sem, ha még csak tízéves.
- Ezt nem is kérném – bólintott az igazgató komolyan.
Miután Harry távozott, még magában hozzátette: „Nem kell kérnem, Harry. Remélem, még lesz időm látni”



A klubhelyiség az órák után mindig megtelt vidámsággal. A nevetgélő diákok közül sokan már a földön ültek, akinek nem jutott hely a fotelekben, de látszólag ez cseppet sem zavarta őket. Harry a szemével Hermionét és Ront kereste – rövidesen meg is találta őket egy vastag könyv fölé görnyedve.
- Harry, hol voltál? - kérdezte Ron gyanakodva. - Már kerestünk a Gyengélkedőn is, de azt mondták, hogy nem is jártál ott!
- Dumbledore-nál voltam – vont vállat egyszerűen.
- Valami baj van, ugye? - kérdezte Hermione.
- Később elmondom.
- Az a fiú teljesen kikészített minket – panaszkodott vörös barátja. - Nem hajlandó megszólalni, de még csak meg sem mozdul. Órák óta egy helyben ül! Szerintem nem teljesen komplett.
- Hidd el, nagyon is az!

:- fél órával később, Harry, Ron és Hermione a fiúk hálójában-:

- Harry, ezt gondolhatod komolyan – sápadt el a lány. - Hogy jutott volna be Ő, ide?
- A múltból jött, én sem tudok többet.
- Dumbledore ezt hagyja? - tátogott Ron. - Hogy engedheti meg, hogy Tudjátokki itt mászkáljon köztünk? És még McGalagony ránk bízta!
- Dumbledore-nak minden bizonnyal céljai vannak vele – morfondírozott Hermione. - Végül is, ha tudná, hogy veszélyt jelent, nem engedné meg, hogy itt legyen.
- Én már nem értek semmit – sóhajtott Harry. - Tőlem azt akarja, hogy ismerjem meg. Mit tudhatnék meg még róla? Pontosabb részleteket, hogy milyen undorító féreg?
- Nyugi, Harry. Szerintem sem ártana odafigyelni rá, mit csinál az éjszaka, amíg a többiek alszanak. Elvégre nem ülhet örökké egy helyben.
- Egyszer már megmozdult. Még a szememre is hányta, hogy milyen béna vagyok.
Két barátja elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Tudja, hogy ki vagy?! - horkant fel az ifjú Weasley.
- Nem, nem hiszem.
- Ja tényleg, az o idejében még az apád is csak egy perverz gondolat volt a nagyapád fejében.
- Köszönjük, Ronald, ennyi elég is lesz belőled – dorgálta Hermione. - Harry! Miután mindenki lefeküdt, lemehetnétek a köpenyben.
- Most hogy mondod, ez nem is rossz ötlet.
- Akkor sok sikert hozzá. Ha bármi gyanúsat tesz, Ron megbüntetheti, mivel ránk lett bízva.
- Már alig várom!
A vörös fiú már előre élvezte az éjszakát, amikor is büntetőmunkára küldheti a világ legnagyobb sötét-varázslóját a jövőbeli gaztetteiért.

Amikor elmúlt tíz óra, Harry és Ron magukra öltötték James Potter hagyatékát. Halk, óvatos léptekkel haladtak lefelé a klubhelyiségbe vezető lépcsősoron. Lent szüntelenül ropogott a kandallóban a soha ki nem alvó, mágikus tűz. A szemükkel a fiút keresték, a kopott karosszék ugyanis most üresen állt a szoba közepén.
Hamarosan rábukkantak: az egyik kanapén hasalt és mohó élvezettel olvasgatott egy könyvet.
- Szerinted mit csinál? - suttogta alig hallhatóan Ron.
- Azt, aminek látszik?
Egy kis időre letelepedtek a lépcső aljában, hogy megfigyelhessék a gyereket. Az azonban meg sem moccant, csak néha lapozott egyet, majd még egyet...
- Érdekelne, mit olvas – mondta Ron, de hamar meg is bánta, mert a kis Tom felkapta a fejét a neszre. Gyorsan betuszkolta kincsét a kanapé párnái közé, hogy még véletlenül se vehessék el tőle. Amikor felállt, hogy körülnézzen és épp háttal állt nekik, Harry egy hirtelen ötlettől vezérelve kibújt rejtekükből – Ron akárhogy is próbálta megakadályozni. Még egy gyors „Maradj és figyelj!”-t intézett barátjához és elindult Denem felé.
- Mit olvastál? - kérdezte könnyedén. Tudta jól, hogy nem valami jó hazugságokban, de ezúttal meggyőzőnek kellett lennie.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte vissza a fiú. - Utánam kémkedsz, ugye?
Hát hiába, Voldemortnak mindig is volt érzéke a legilimenciához.
- Csak nem tudok aludni – jelentette ki Harry határozottan. - És te miért vagy még fent, ilyenkor?
- Kényelmetlen a kanapé.
- Ó, persze – mondta és leült az említett bútordarabra, majd az előzőleg látott helyről előhalászta a titkos könyvet. - El is hiszem, ha ilyenek vannak benne. Szép, vastag példány.
A bájcsevej soha nem tartozott az ő műfajai közé, de látszólag hatásosnak bizonyult.
- Honnan tudtad? - a gyerek meglepetten lépett közelebb hozzá.
- Megérzés volt.
„Sötét Varázslatok Kivédése – felkészítés a R.A.V.A.S.Z. Vizsgára” - hirdette a kötet borítója.
- Az asztalon találtam – mentegetőzött Tom. - Vissza akartam tenni.
- Miért olvasol ilyeneket? Még úgysem értheted, miről szól.
- Szeretem ezt a tantárgyat – vörösödött el a gyerek és a tekintetét a padlóra szegezte.
Valahogy már maga a „szeretni” szó is bűnnek hangzott az ő szájából.
- Tanultad már egyáltalán?
- Jövőre fogom. Még csak másodéves vagyok.
A fenébe, el sem hitte! Máris könnyedén beszélget a kis Voldemorttal!
- Akkor honnan tudod, hogy szereted?
- Én csak... szeretném tudni, hogy védjem meg magam – mondta dühösen a kisfiú. - Dumbledore mesélt neked rólam, igaz?
- Miből gondolod?
- Nem vagyok bolond! Úgy nézel rám, mintha ismernél. És gyűlölsz is valamiért.
Harry nem válaszolt. Denem már tizenévesen is túltett a legtöbb emberen az eszével.
- Azt hiszem, rossz dolgokat fogok csinálni a jövőben. Dumbledore tudja ezt, azért küldött téged, hogy kémkedj utánam.
- Csak arra kért, hogy segítsek neked – mondta magabiztosan. Lassan kezd belejönni a a hazudozásba, ismerte el.
A fiú gyanakvó pillantással mérte végig.
- Nem hiszem el. De rendben, akkor segíts. Ha holnapig nem jutnék vissza, szerezz nekem egy pálcát, néhány könyvet, pennát, üstöt, ja és egy baglyot.
Harry elsápadt.
- Miért? - kérdezte.
- Holnap beszélek Dumbledore-ral. Azt hiszem, „megkérem”, hogy órákra járhassak. Marhára unalmas itt egész nap, a haverjaid meg idióták. Az a sárvérű egész nap anyáskodni próbált velem!
- Ne hívd őt így!
- Miért ne? Hiszen az!
- Ahogy Te is?
Undorodott magától, amiért ezt mondta, de nem hagyhatja sértegetni Hermionét. A gyerek megmerevedett.
- Én nem.
- Sajnálom, de itt nem mondhatsz ilyeneket. A legtöbb barátom mugli származású, és sokkal kedvesebbek, mint a mardekárosok!
- Ezzel egyetérthetek, én is gyűlölöm őket.
- A háztársaidat?
- Szóval ezt is tudod rólam, remek - forgatta meg Tom a szemeit. - Igen, képzeld ki nem állhatom azt a sok pojácát. Azt hiszik, hogy a családjuk miatt különbek bárkinél, közben meg eszetlen majmok. Malfoy meg Lestrange, Monstro...
Harry majdnem belefulladt az elfojtott nevetésbe, amint a kis Voldemort undorodó képpel sorolta leendő halálfalói nevét.
- Szerintem most feküdjünk le aludni, de ezt a könyvet egyelőre elteszem. Nem véletlenül hetedéves tananyag, nem kell még ilyesmiről olvasnod.
- De én értem ezeket!
- Inkább pihend ki magad. Hamarosan úgyis itt a karácsonyi szünet és lesz időd olvasgatni.
- Karácsony...
- Mi az?
- Utálom.
- Miért?
- Semmi különösebb oka nincs – vonta meg a vállát.
- Vagyis?
- Mert mindenki kap ajándékot.
- Csak te nem – sóhajtott Harry. - Régen én sem kaptam soha semmit. Próbálj meg összebarátkozni valakivel.
- Mondjuk veled?
Harry majdnem félrenyelt. Na ezt hogy magyarázza ki? Kezdi eltúlozni ezt a szerepjátékot!
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne.
- Miért?
- Mert... Úgysem hinnéd el.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés