Kísérlek bárhová

Tom másnap ráadta Harryre az egyik téli nadrágját, egy fehér inget, és a fekete, zöld-ezüst szélű iskolaköpenyét, míg ő maga a vékonyabbat kapta magára. Ahogy ott álltak a járdán, már meg is bánta a gáláns gesztust, mert azonnal fázni kezdett, de hogy ne csak magát ócsárolja mindig, ezúttal a felhőket utálta nagyon. Nem éppen volt jó hatással a kedvére, hogy pont most köszöntött be a hűvös idő, nem pedig akkor, amikor fent tespedtek a szobában. Általában szerette a zivatarokat, de ezúttal ritka rosszul időzítették a kitörést. Mogorván lesett körbe a néptelen utcán, majd, ahogy Mrs Cole meghagyta neki, bezárta az ajtót, a kulcsokat az egyik esőfogó hordó alá rejtette, behajtotta a nyikorgó kaput, majd megragadta Harry kezét, és a közeli sikátor felé húzta. Az ujjai teljesen kihűltek, ezért a másik tenyere kétszer olyan forrónak tűnt az övéhez képest. Nem tehetett róla, akaratlanul is megszorította a fiút, hogy még jobban érezze a meleget, de rögtön leszidta magát érte. Ám odáig már nem jutott el, hogy elrántsa a karját, mert Harry, érthetetlen okokból, visszaszorította őt, és rátette a másik tenyerét is Tom ujjaira, hogy jobban melegítse őket. Ez annyira zavarba hozta, hogy majdnem elfelejtett bekanyarodni a szűkös zsákutcába.

Megtorpant, és szembefordult Harryvel, aki azonnal elengedte őt, mintha parázsba nyúlt volna, de rögtön azután megragadta a karját, és közelebb húzta magához. Tom egy pillanatra megdermedt, és a zöld szemekbe meredt, melyek várakozva csillogtak a félhomályban, és neki megint eszébe jutott az a csók, de mielőtt túlzottan elragadtatta volna magát, megrázta a fejét, és gyorsan elnézett a fiú felett.

 - Little Hangleton az úti cél – mondta, majd megköszörülte a torkát, mert hirtelen rekedté vált, ahogy megérezte az arcán Harry kapkodó lélegzetét. – Messze van Londontól, a…

 - Tudom merre – fojtotta belé a szót a másik bólintva, de mielőtt számonkérőn ránézhetett volna, már meg is perdült, és magával húzta. Tom gyorsan megragadta a keze ügyébe kerülő első testrészt, a fiú nyakát, és próbált az útitársára koncentrálni a préselés helyett. Mielőtt teljesen eldugult volna az orra, még érezte Harry fűszeres-édeskés illatát, aztán megint következett az a kellemetlen érzés, hogy satuba fogják. Már nem volt olyan megterhelő, mint annak idején, de azért megkönnyebbült, ahogy érezte a földnek ütközni a lábát. A tüdejébe toluló levegő hatására köhögnie kellett, és míg összegörnyedve a térdére támaszkodott, érzékelte, hogy Harry távolabb lép tőle. Maga sem értette, miért, de utána kapott.

Amíg lehunyt szemmel a fiúnak támaszkodva visszanyerte a lélekjelenlétét, magában azon töprengett, miért lehet ez. Miért függ hirtelen ennyire a másiktól? Miért van, hogy amióta Harry megjelent a tisztáson, minden második gondolatát ő tölti ki? Miért akarja mindig maga mellett tudni? Az eltelt hetekben, amióta a fiú vele volt, ritkán esett meg, hogy Tomnak le kellett mennie, segíteni az ebédlő felmosásában, vagy a tantermekben összeszedegetni a szemetet, de amikor így volt, oktalanul feszültnek, idegesnek érezte magát, és csak akkor nyugodott meg, ha visszatért a fiúhoz a szobába. Ezt korábban azzal magyarázta, nem akarja, hogy Mrs Cole, vagy egy másik nővér véletlenül megtalálja vendégét a szobában, amíg ő nincs ott. De most, most mi ütött belé, hogy minél közelebb szeretné tudni magához? Miért akarja annyira a csókját? Miért nem tud egy pillanatig másra figyelni, ha ő ott van a közelében? Ez már rég nem csak arról szólt, hogy ki akarta deríteni a jövőjét. Ez már valami más volt, ami megrémítette Tomot. Olyasmi, amit soha nem akart magának engedélyezni. Ijesztő volt.

De talán csak túlreagálta az egészet. Valószínűleg csak azért van ennyire ráutalva Harryre (még ha az a gondolat, hogy rá van utalva valakire, olyan idegtépő is), mert ő az egyetlen, akivel mostanában érdemesnek tartja szóba állni, nem a jövője miatt – hiszen arról alig tudott meg valamit –, hanem egyébként. A másik volt az egyetlen ember, aki nagyjából tudta, mi játszódik le benne, ha az apjára gondol.

Ahogy ez eszébe jutott, elsápadt. Eddig nem is fordult meg a fejében hasonló, ám most valamiért mégis befurakodott a gondolataiba: mi van, ha Harry csak megjátssza az egészet?  A fiúnak igazából nem is a barátsága kell – csak a segítsége. Ez nyilvánvalónak tűnt most, hogy visszaemlékezett a régebbi „kapcsolataira”. Mindig, mindenki csak érdekből közeledett felé… Harry miért tenne másképp? Hazudott, amikor azt mondta, hogy a barátja akar lenni. Nem kell neki más, csak az őt visszajuttató varázsige, és valójában nem érdekli, ő mit érez. Nem érdemelte volna meg, hogy ilyen mélyen belelásson, mert úgyis… úgyis csak rossz vége lesz. Például, hogy amikor majd az apja előtt áll, elpártol mellőle. Nem áll ki mellette.

De hát mit vártam? – gondolta keserűen. Soha senki nem állt ki mellette, mindig magára volt utalva, és nem is akarta, hogy fontos legyen bárkinek. Mindig maga oldotta meg a problémáit, és ez biztonságosabb is volt. Nem várhatott semmit, főleg nem a mai események bekövetkezte után. Ha megöli az apját, nem kényszerítheti Harryt, hogy maradjon mellette, és nem is remélhet megbocsátást. De eddig valahogy nem töltötte el szorongással ez a tény.

Miért ilyen fontos számára ez a kis taknyos?

 - Jól vagy? – hallotta meg a halk kérdést, melybe annyi aggodalom vegyült, hogy megrándult a gyomra. Vajon tényleg csak megjátssza? – Voldemort, hallasz? – hajolt hozzá a fiú, és megint érezte eláradni az orrában a kellemes fűszeres illatot, amit korábban is… ám akkor mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakába, az arcából kifutott a vér, és a szeme rögtön felpattant.

Egy dűlőúton álltak, körülöttük csak gondozatlan sövények magaslottak, és az alattuk futó poros út vége a horizontba olvadt. Nem messze tőlük egy korhadt cövek állt, rajta két szúette tábla. Az egyik Great Hangleton városára mutatott, a hátuk mögé, a másik Little Hangleton felé, előre. Harry ott állt közel a táblához, közel őhozzá, és összeráncolta szemöldökét, úgy fürkészte őt.

Tom végignézett a sápadt arcon, a szemeken, melyek most kékes-zöldes színűek, felhősek voltak, mint az égbolt is. Fekete, kusza tincseit meglebegtette a felcsapó szél, kisöpörve a villám alakú hegből.

 - Jól… jól vagyok – motyogta tompán, és közben kicsit sípolt a füle. Az előző napi, rossz előérzetei újra a hatalmukba kerítették. Harry biztosan nem értette, miért sápadt el hirtelen. Úgy tűnt, nincs tisztában vele, hogy az új nevét még soha senkinek nem mondta el. Még senki nem tudta, mire cserélte le a közönséges keresztnevét, és a gyűlölt, muglis Denemet. De Harry… - Menjünk!

Monoton léptekkel, de sietősen indult a jelzett irányba, a fülében a sípolás ciripeléssé alakult, és a szívét is hangosabban hallotta dobogni, közben pedig valami keserű gyűlt össze a szájában. Valósággal rettegett együtt maradni Harryvel, mert tudta, hogy nem állná meg megkérdezni… És félt a választól… félt, hogy a sejtése beigazolódik. Hallotta maga mögött a csattogó lépéseket, ahogy a fiú megpróbálta utolérni. Erre még jobban fokozta a saját tempóját. Harry ezt látva felnyögött, de többé-kevésbé mögötte maradt.

Ökölbeszorult kezét a zsebébe rejtette, a körmei a tenyerébe vájtak, és hiába akart a tervre összpontosítani, most egyáltalán nem érdekelte. Miért is áltatta magát? Régóta tudta, hogy neki az ilyesmiben nincs szerencséje, ő nem barátkozhat senkivel… nem kötődhetne senkihez, szabadnak kellene lennie, és akkor… akkor most talán nem szorulna össze a mellkasa a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Lehunyta a szemét, és megtorpant. Harry egyenesen a hátába ütközött, majd gyorsan belékarolt, nehogy előreessen.

 - Mi van? Rosszul vagy? – Harry ijedtnek tűnt. A fiú keze a karjáról felcsúszott az arcára, és megtapogatta, van-e láza. Tomnak valóban nagyon melege lett, ahogy a másik puha ujjai végigsiklottak kihűlt bőrén, de nem a láztól, és saját bosszantó reakciói segítették hozzá, hogy képes legyen válaszolni, és elfojtani a hirtelen támadt borzongását.

 - Forduljunk vissza – mondta halkan. Nem akarta beavatni a fiút a valódi problémába, és bánta, hogy nem tudott uralkodni magán, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Hiba volt ide jönni.

 - Nem, nem, csak nyugalom! – Szerencsétlenségére Harry elé állt, és a másik kezét is az arcára csúsztatta. – Nézz rám!

Kényszerűen kinyitotta a szemét, és felpillantott. Akarta is látni a másikat, meg nem is. Gyűlölte. Gyűlölte, amiért titkolózott előtte, gyűlölte, hogy a barátságát ajánlotta, holott nyilvánvaló volt, hogy a jövőben soha nem lenne erre lehetőségük, és gyűlölte, amiért a fiú képes volt reményt kelteni benne. Ugyanakkor ebből az új szemszögből is megvizsgálta; látni akarta, most is ugyanúgy néz-e ki, mint a felfedezése előtt. Látszik-e rajta félelem, vagy undor, vagy bármi hasonló. És ahogy Harryt tanulmányozta, rájött, hogy ilyesmit nem lát rajta. Ettől pedig azonnal elbizonytalanodott. Rosszul értelmezte volna a történteket? Ha valóban az esett meg a jövőben, amire következtetett, akkor Harry most utálattal pillantott volna rá, nem? Vagy ez is csak színészkedés? A tapasztalatai szerint, a fiú nem volt túl jó ebben, és ravaszságot sem feltételezett róla. De akkor mi ez az egész?

 - Veled maradok – ígérte Harry, és most a felhős tekintetben megcsillant egy kis ragyogás, mintha a nap sütött volna ki. Tom nem tudta időben elrejteni a csodálkozását. A másik pontosan arra a félelmére válaszolt, melyet csak nemrég gerjesztett magában, és kelletlenül látta be, hogy át kell értékelnie mindent. Mert minden olyan összefüggéstelennek tűnt. Harry komolyan mellette akart állni az apjával szemben, mert úgy hiszi, barátok. Úgy is viselkedik vele, nem tapasztalt felőle ellenségeskedést… de akkor mi ez a nagy titkolózás, meg mi a története a sebhelyének? Ám ahogy Harry odalépett hozzá, megszorította a vállát, és nyílt tekintettel, ártatlan naivsággal felpillantott rá, a kétségei elröppentek. Ez nem megjátszás. Harry tényleg vele marad. Azonnal megnyugodott. Életében először lett egy barátja.

Szórakozottan bólintott, majd kikerülte a fiút, és a földre szegezett tekintettel folytatta az utat. Már normális tempóban haladt a sövények között, Harry mellette sétált, és megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem kell többé loholnia. Hamarosan az út balra kanyarodott, és meredeken lejtett. Tom igyekezett nagyokat lépkedni, ezért nem fulladt ki annyira, mint Harry, aki zihált a megerőltetéstől. Valószínűleg nem tudta, hogy egy meredek lejtőn érdemesebb hosszú léptekkel haladni, mert így lecsökken az esélye, hogy kiköpi a tüdejét. Bevárta a fiút egy kiegyenesedő részen, és amikor megérkezett, egy pillantást sem vetve a völgyben fekvő falu felé, elkanyarodott jobbra, egy kisebb ösvényre. Ekkor Harry értetlenül megszólalt, kirántva őt a töprengésből.

 - Nem apádhoz megyünk?

Tom hátrafordult, és látta, hogy Harry karja tétován a dombok által óvott település felé emelkedik, azon túl is a völgy másik végébe, ahol egy magas kúria állt méltóságteljesen. Megmerevedett; a kúriára nézett, majd Harryre, aki mintha vörösödni kezdett volna. Egy kicsit elsápadt, és már teljesen értetlenül, gyanakodva, és végtelenül idegesen fürkészte útitársát. Honnan tudhatta, melyik az apja háza? Ezt még ő sem tudta, éppen ezért akarta először a nagyapját meglátogatni. Aztán megkereste volna a házat, megölte volna az apját, és visszafelé beugrott volna a másik rokonához, hogy odaadja neki az emlékeket. De Harry…

 - Nem – felelt végül szűkszavúan. Harry bátortalanul felnézett rá a völgyről. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne átkozza meg őt. A mai napon már másodszorra került teljes tanácstalanágba miatta, és ez végtelenül dühössé tette, amellett, hogy úgy érezte, ez utóbbi húzása a kölyöknek igazán nem volt fair. Ő maga hosszú évekig kutatta a családját, mire megtudta, melyik faluban laktak, és hol élhet az apja… Harry meg csak idejön, és mindent jobban tud nála, és ezt nem is igyekszik a tudtára hozni, helyette titkolózik. – Gyere, előbb a nagyapám házához megyünk!

Azzal sarkon fordult, és ismét gyors tempóban indult el a választott kis utacskán, és egészen addig meg se állt, hogy megvárja a másikat, amíg a növényzet és a fák el nem takarták előle a völgyet, benne az apja házával. A kanyargós ösvény még mindig lejtett egy kicsit, és egyre jobban kellett vigyázni a kilógó ágakkal-bogakkal, amik a vágatlan sövények közül kandikáltak elő. Félúton jártak egy kisebb, sötét erdőcske felé, amikor a megsűrűsödött, fekete felhők felől csattanós robajlás hallatszott, közvetlenül a fejük felett. Ezt követően esőcseppek kezdtek kopogni a száraz talajon.

 - Futás! – kiáltott fel Harry, megelőzte, és karon ragadva vonszolta tovább lefelé. Szapora pattogások üldözték őket, és újra megdördült az ég, ahogy a domboldalon szaladtak a gondozatlan növények között. Harry alakja néha eltűnt előle egy-egy kisebb kanyarban. Zihálva loholtak be a fák közé, majd megálltak, és az öles törzseknek támaszkodva figyelték, hogyan válik pillanatok alatt mocsarassá a száraz ösvény, melyen nemrég rohantak.

 - Kis híja volt – jegyezte meg a másik csendesen, majd az erdő felé fordult, és hunyorgatott. – Lehet, hogy pálcát kéne gyújtani. Ha odaadod, én meggyújtom. Nagykorú vagyok, a minisztérium észre se veszi.

 - Gőzöd sincs a mágia működéséről, ugye? – sziszegte oda ingerülten, és kipréselt magából egy vigyort, miközben elővette a pálcáját, és egy kis lángot gyújtott a végén. Harry megrezzent, és elkerekedett szemekkel nézett rá. – A fák varázsereje blokkolja az övéknél kisebb mágikus rezgéseket és jelzéseket. Az erdő elrejt engem, ahogy a tisztáson is.

Már nem tagadta le Harry előtt, hogy akkor és ott varázsolt, tudta, hogy felesleges lenne. A fiú nem is reagált rá semmit, csak beharapta a száját, majd vállat vont. A félhomályban megcsillant a szemüvegén a tűz fénye. Tom vetett egy utolsó pillantást a zuhogó esőre, aztán megfordult, és az erdő sötétebb részei felé indult. Magasra tartotta a pálcát, hogy nagyobb teret világítson be a fénye. Hamarosan feltűnt neki, hogy Harry egy lépéssel előtte jár. A fiú lehajtotta a fejét, és nem figyelt az útra, mégsem torpant meg bizonytalanul, tőle várva útmutatást. Korábbi ingerültsége fáradtan rándult egyet. Túl sok volt ez így, nem is akart már igazán törődni vele, miket titkol még a másik.

Hamarosan egy sötét alak rajzolódott ki a fák között, ahol már annyi fény sem volt, mint az erdő szélén, hisz nem látszott az ég, és az esőt is felfogta a sűrű lombkorona. A kalyiba jobb híján volt háznak nevezhető. Úgy benőtte a moha, hogy Tom csak egészen a közelében járva lehetett biztos benne, hogy tényleg nem egy dombot lát, hanem egy valaha volt lakhelyet. A tető foghíjai közelről már tisztán kivehetők voltak, néhol facserjék és vad futónövények burjánzottak elő belőlük. Csak egy sanda pillantást vetett Harryre, aki nem látszott meglepettnek, inkább zárkózott kifejezést öltött, majd sóhajtott, és elindult az ajtó felé. Harry tétován követte. Ő nem teketóriázott. Belökte az ajtót, és beljebb invitálta magát a házba, majd mikor Harry is beslisszolt rajta, becsukta.

Ennél elhanyagoltabb helyen ritkán járt életében. A falakon pókhálók sűrű szövedéke csüngött, akár bele is lehetett volna feküdni az ezüstös anyagba. Az edények a távoli mosogatóban és az asztalon szennyesek, rozsdásak voltak, egy tányérban régi ételmaradék hevert, tovább fokozva romlott bűzével az ammónia, a doh, a penész, és más egyéb, beazonosíthatatlan szagok elviselhetetlenségét. A padlón nyomot hagytak a lépteik, mint a hóban, olyan nagy volt a kosz.

Amikor körbenézett a lelakott helyiségben, csalódott keserűség áradt el benne. A nagyapja valószínűleg már nem élt. A terv, amit olyan gondosan előkészített, elbukott. Vetett egy pillantást a kormos ablakokra, majd a háta mögötti ajtón függő kígyóra, aztán Harryhez fordult. Ha őszinte akart lenni, akkor egy perccel sem volt hajlandó többet itt tölteni. Feleslegesen jöttek ide, nem is volt értelme maradni. Harry azonban a szoba egyik sötét pontjára meredt kitartóan és kissé dermedten. Követte a pillantását, majd felemelte a világító pálcát, hogy jobban lássa a kopott karosszékben heverő kupacot.

Mindkettejük lélegzete elakadt egy pillanatra, mikor a fénykör az árnyra esett: egy ember volt, de alig látszott ki az arca az elburjánzott szakáll-és hajtömeg alól. A ruhái rongyosak, a teste sovány és rogyott. A lába mellett tucatnyi üres üveg hevert, egy felborult, leégett gyertyával. Tom nem tudta, hullát lát-e vagy sem, de éppen, amikor eldöntötte, hogy azt lát, az idegen váratlanul felhorkant álmában. Harry melléugrott rémületében, és ő is összerezzent. Az idegen maga is felébredt a saját hörgésére; prüszkölve, köhögve dőlt előre a székben. Csontsoványra fogyott ujjaival kisöpörte a szeméből a hajat, és észrevette őket.

 - Teee…! – bődült fel azonnal, majd feltápászkodott a székből. A jobb keze pálcát szegezett rájuk, a másikban rövid ezüstkés éle csillant meg. – Teee…!

A bozontos férfi megindult feléjük, de Tom előre lépett, a kimeredt szemű Harry elé.

 - Megállj!

Sziszegésként hagyta el a torkát a hang, és örült, hogy nem látta közben Harry arcát. Szívesen elodázta volna a magyarázkodást.

A meglepetés azonban a bozontos férfibe is belefojtotta a cselekvést – megdermedt a szoba közepén, úgy bámult rá apró, dagadt, kancsal szemével, előre szegezett pálcával és késsel. A csendet csak a léptei nyomán felboruló üvegek csörrenése zavarta meg.

 - Beszéled a nyelvet? – sziszegte vissza dörmögve a férfi, majd megingatta a fejét, és hátrált pár lépést, vissza a karosszékhez. Újabb üvegek adták meg magukat a közéjük toppanó lábnak.

 - Beszélem.

Megint csend volt egy kis ideig, és Tom azon töprengett, vajon Harry miért nem rohant még ki a kalyibából, miután halotta őt sziszegni. Talán annyira sokkolta a látvány? Nehezen állta meg, hogy hátraforduljon megnézni. Helyette inkább újra megszólította a rongyos alakot.

 - Hol van Rowle?

 - Meghalt – recsegte a férfi, és lejjebb eresztette a kését. – Sok-sok éve.

 - Akkor te ki vagy? – ráncolta össze a homlokát Tom, és végignézett az alakon. Elég öregnek tűnt, de ápolatlan külseje miatt nem lehetett biztos benne, ki ez az alak.

 - Hát Morfin – felelt szűkszavúan az, és kissé széttárta a karját, jelezve, hogy ennél egyértelműbb dolog nem is létezik a világon.

 - Rowle fia?

 - Ki más lehetnék?

Morfin – aki ezek szerint Tom nagybátyja volt – ismét az arcához nyúlt, hogy még jobban láthassa őt, és a mögötte álló fiút, és elsöpörte kancsal szeméből kócos tincseit. Kicsit éberebbnek látszott, mint eddig. Harry azóta sem mukkant meg, de Tom sejtette, ha elmennek, majd megtörténik a baj. Ám egy pillanatra el is feledkezett erről a tényről, mert meglátott Morfin sovány kezén egy fekete köves gyűrűt. Rögtön tudta, hogy az egy családi ereklye, valamelyik roxforti könyvben, amiben az alapítók által hátrahagyott kincseket tartották számon, látott róla fényképet.

 - Azt hittem, az a mugli vagy – motyogta Morfin, mire elszakította a tekintetét a gyűrűről, és a férfi arcára nézett, közben érezte, hogy lehűl körülötte a levegő. – Kiköpött olyan vagy, mint az a mugli.

 - Miféle mugli? – kérdezte élesen Tom, és rámeredt a férfire. Morfin visszaereszkedett a székébe, úgy válaszolt.

 - Az a mugli, akire a húgomnak gusztusa támadt. – Morfin a padlóra köpött, neki pedig görcsbe ugrott a gyomra. – Amelyik ott a nagy házban lakik. Pont úgy nézel ki, mint az. Csak Denem öregebb… hát persze, ő sokkal öregebb, mint te…

Tom nem akarta elfogadni ezt az információt. Elzsibbadt ujjai megszorultak a pálcán, és egyre csak az imént elhangzott mondatok jártak a fejében. Ő nem hasonlíthat az apjára! Ennyire nem! Az csak egy mugli, egy senki, aki elhagyta! Ő ezerszer különb nála! Nem, biztosan nem lát olyan jól Morfin, hiszen kancsal… biztosan baj van a szemével, nincs túl nagy fény sem… Érezte, hogy egy meleg tenyér csúszik a bal kezének ökölbe zárt, hideg ujjaira. Megdermedt, de nem nézett hátra Harryre. Legszívesebben lerázta volna az érintését magáról. Nem volt szüksége biztatásra, vagy vigaszra, akkor mit akar tőle a kölyök? A teste reszketésének biztosan nincs köze a hallottakhoz. Ő csak dühös volt… Különben is, Harry nem érthette, mit mondott Morfin. Ettől azonnal ellazult. Nem, Harry csak félreértette a reakciót, biztos azt hitte, valami szörnyűséget hallott. Végül is, bizonyos szempontból azt, de ez nem viselte meg, csak egy kicsit dühítette. Igen, csak erről van szó, semmi másról. Igen.

Immár jóval higgadtabban nézett a bozontos férfire, aki fáradtan besüppedt a székbe, mintha hirtelen nagyon megterhelte volna valami.

 - Mer’ hogy visszajött – motyogta halkan, kajla szeme megrebegett, majd egy pillanatra teljesen becsukódott.

 - Visszajött? – visszhangozta Tom, és magában átkozódott, amiért túlságosan remegett a hangja. – Hogy érti, hogy visszajött?

Morfin felriadt, és morgott egyet, aztán újra a padlóra köpött. Tomnak enyhe hányingere támadt.

 - Hát vissza, a nagy házba. Otthagyta Merope-ot, de úgy kellett a húgomnak, minek lett egy mugli szukája? Még meg is lopott minket, amikor meglépett. Hol van a nyaklánc? Hol van Mardekár medálja!?

Tom természetesen hallott a nyakláncról, csakúgy, mint a felfedezett gyűrűről, de ha az nem volt Morfinnál, ő honnan tudta volna a választ? Harry keze még mindig az övén pihent, és akkor váratlanul úgy érezte, mintha a fiú hátrafelé húzta volna karját. Menni akart, és Tom meg is értette. Ő is szívesen itthagyta volna ezt az elmeháborodott férfit, akit még távolról sem nevezett volna a nagybátyjának, de még nem mozdult.

Sajnos világossá vált számára, az alak nem alkalmas rá, hogy elvégezze rajta az emlékbeültetős varázslatot. Villámgyorsan végigpörgette magában az érveket és ellenérveket, és kénytelen volt elismerni, hogy bár Morfin remek áldozat lenne, de a varázsló a lábán is alig tudott állni – a minisztériumban azonnal rájöttek volna, hogy ő nem követhette el a gyilkosságot. Még saját magát sem tudta ellátni. Ettől jelentősen elvesztette a kedvét, de aztán eszébe jutott a gyűrű. Jobb lesz, ha magához veszi. Nem hagyhatja veszni az örökségét, a férfinek pedig már úgysem kell. A varázshasználatra meg majd kieszel valamit. Az aurorok először Morfinra gyanakodnak majd, de amint látják őt ilyen állapotban, rájöhetnek, hogy nem ő volt a tettes. Ám ez azt is jelentheti, hogy kutakodni kezdenek a varázsló fejében, ha nem ő, akkor mégis ki ölhette meg Denemet a Gyilkos Átokkal, hiszen más varázsló nem él a közelben… Morfin veszélyes elemmé vált. Ha életben hagyja, könnyen elárulhatja őt. Ha pedig megöli… nos, akkor gyorsan el kell majd tűnniük az apja halála után. Ha hoppanál, nem tudják követni őt. Azt hiszik majd, hogy valami idegen volt a tettes, aki pikkelt Morfinra, meg Denemékre is. Ugyan, ki gyanúsítaná őt? Elvileg nem is ismerhette a rokonait. Ha valami módon el is jutnának hozzá…

Morfin láthatóan feldühödött, hogy egyikük sem válaszolt; kancsal pillantása hol rá, hol a mögötte álló Harryre ugrott, majd elvicsorodott, és újfent kiküzdötte magát a székéből.

 - Szégyent hozott ránk a kis ringyó! – üvöltözte fröcsögő nyállal, és tett egy ingatag lépést feléjük. Tom felrévedt a gondolataiból, és jobbra mozdult, hogy teljesen Harry előtt álljon. Morfin egy támadás alkalmával láthatóan nem a pálcáját részesítette volna előnyben, hanem az ezüstkést, hiszen most is azt rázogatta feléjük. Hátrált egyet, így Harrynek ütközött, aki nyomban értette a célzást, és tovább sompolygott az ajtó irányába.

 - Ne merészeljetek elmenni, ha hozzátok beszélek! – csattant fel Morfin, és megint megrázta a kést. Nem foghatta fel, hogy hiába üvölt párszaszóul, mert Harry nem érti. Bár talán azt hiszi, ha már egyikük beszéli a kígyók nyelvét, akkor a másik is. – Különben is, ki a fenék vagytok, hogy idejöttök kérdezősködni? Elmúlt… vége van…

Tom, Harryvel ellentétben, nem az ajtó, hanem a bozontos férfi felé indult, aki megingott, és a padlóra rogyott. Előreszegezte a pálcát, egyenesen Morfin mellkasának. Harry lépteinek a zaja megszűnt, észrevette őt…

Mikor azonban Morfin elé ért, már nem volt szüksége a pálcájára. A férfi a földön feküdt, és meg sem próbálta megtámadni. Tom leguggolt hozzá, és nyomban megcsapta az orrát a hajléktalanok jellegzetes vizeletszaga. Fintorogva bökte meg a testet, majd összevonta a szemöldökét, és két ujjával benyúlt a szakáll-és hajfüggöny alá, hogy a nyakára tudja tenni a kezét.

Kellett pár pillanat, mire tudatosult benne, hogy nem érez pulzust.

Minden korábbi tervezgetése ellenére elsápadt egy kicsit. Felnézett, és rögtön Harryre esett a pillantása, aki dermedten állt az ajtóban. Zöld szeme szinte világított a félhomályban. Ő megköszörülte a torkát, de nem jött ki rajta hang, így inkább elfordult, és a szemével a férfi jobb kezét kereste. Felemelte világító pálcáját, majd egy csillanást követően kihúzta Morfin alól a karját, gyorsan lekapta róla a fekete köves gyűrűt, és felpattant.

Zsibbadt minden porcikája, és akkor sem nézett fel a padlóról, mikor Harry mellé ért.

 - Mi történt vele? – ragadta meg a vállát a fiú. Tom visszanézett a padlón heverő testre, mely beleveszett a sötétségbe.

 - Semmi… meghalt – vont vállat közönyösen, és az ajtónak feszült. Talán a döbbentség miatt, talán másért, de Harry nem tartóztatta, úgyhogy pillanatokon belül már újra az öles fák között haladtak az ösvény felé, ami idehozta őket. Tom ment elöl, és ügyelt rá, hogy Harry ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy láthassa az arcát. Még mindig a varázspálcát szorongatta, az ujjai görcsösen megfeszültek, remegett a gyomra, és azóta is hányingere volt.

Nem volt rá oka, hogy rosszul érezze magát Harry előtt, mert nem is ő végzett a varázslóval. Megtette volna, az igaz… És mégis. A tudata mélyén szégyenkezés lobbant, és kiterjedt az egész testére, a feje búbjától a lábujjaiig. Mocskosnak érezte magát, hiszen most Harry is annak gondolhatta. Nem volt kérdés, hogy a fiú rájött, mi lett volna a szándéka Morfinnal. Azt is látta, hogy elvette tőle a gyűrűt… a párszaszájúságról már nem is beszélve. Eddig sosem bánta, hogy beszél a kígyók nyelvén, mindig különleges képességként gondolt rá. Most azonban azt kívánta, életében először, hogy bár lehetne olyan normális, mint mások, és akkor nem kellene távol tartania magát Harrytől, akkor talán valóban lehetnének barátok, vagy akár többek is, és Harry sem viszolyogna tőle. Utálta, de akkor is kétségbeesett, mi lesz, ha megállnak; mit fog szólni a fiú mindehhez. Vajon rögtön nekitámad, vagy egyszerűen csak magára hagyja? És mihez kezd akkor, ha ezzel elijesztette a fiút? Majdnem embert ölt, és tervezte, hogy megtegye az apjával, hallotta őt sziszegni is; egészen biztosan félt tőle, hogy fogja hát rávenni, hogy ezek után bekísérje Denemékhez, aztán kimenekítse őt onnan? Nélküle nem tudott volna távozni, mert nem volt pénze postakocsira, vagy vonatra, azok amúgy is lassúak lettek volna… talán jobb lenne, ha hagyná aludni a kölyköt a történtekre. Talán neki, magának is pihennie kellene, mert eléggé össze volt zavarodva. Megzavarta, hogy ennyire kétségbe ejti Harry várható utálatának a gondolata.

Fájó érzés zökkentette ki a gondolataiból, kicsit túl erősen harapta meg a száját, sajgott a helye. Dühösen odakapott, és megdörzsölte az ajkait, és ekkor vette észre, hogy homályosan látja az ujjait. Pislogott párat, lassított, és csak késve jött rá, hogy nem romlott el a szeme… csak könnyes.

Mi?

Megállt, és továbbra is a kezére meredt, de hiába meresztette ki a szemét, az még jobban elhomályosodott, és szúrni kezdett. A torka összeszorult és kapart, és hiába próbálta lenyelni az érzést, nem sikerült.

Meleg ujjak érintették meg remegő csuklóját, majd megsimogatták, mire ő felemelte a fejét. Harry alakja is elmosódott előtte, de azt tisztán látta, mikor a fiú felé lépett, hogy átölelje… önkéntelenül hátrált párat, és leszegte a fejét.

Feszültség ékelődött közéjük. Harry nem szólalt meg, ő pedig csak állt ott, mint aki karót nyelt, és tudta, hogy reszket, hiszen a fény is remegett a sötét erdőben. Lenézett a jobbjára, ami a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Szerencsére már élesebben látott.

Harry reakciója kizökkentette őt abból az állapotból, amibe került. A gondolatai rendeződtek, az érzelmei lecsitultak, és hamarosan már hideg fejjel tudta végiggondolni a teendőket. A legfontosabb, amit leszögezett magában, hogy nem fog többé elgyengülni, és itt véget vet a kezdeti sosemvolt-barátságuknak Harryvel. Erre neki nem volt szüksége, nem akart kötöttségeket és gyengeségeket.

Csak pár percet ácsorogtak ott, egyikük sem tudott mit mondani, majd Tom összeszedte a korábban elvesztett erejét, és Harryt kikerülve ment tovább. A fiú követte, hallotta a léptei zaját, de nem nézett hátra. Az erdő szélén egy pillanatra megállt, eloltotta a pálcáját, majd kilépett a fák nyújtotta biztonságból. Még csepegett az eső, de a felhők nagy része tovaúszott. Először nem is tudatosult benne, hogy a fiú utolérte, csak a kellemes, fűszeres illatot érezte, mely végre sikeresen elűzte belőle a Gomold-házban érzett bűz utóhatását. Az aromáról eszébe jutott a vásár napja, amikor a fiú magához ölelte a tisztáson, és újra egy különös, torokszorító érzés telepedett rá. Talán ostobaságot csinált, mikor az előbb elhúzódott tőle?

Az elágazáshoz érve újra meglátták a völgyet, a túloldalán az apja házával. A felhők közül kibukkanó nap csillogó sugarai rávilágítottak a legfelső emeletre, majd bevonták fényes karjaikkal az egész házat, és a park egy kis részét. Tomot a düh egy szempillantás alatt lepte el, gyorsabban, mint ahogy a dicsérő sugarak a házat borították be, és ezzel sikeresen elterelődött a figyelme a saját érzéseiről. Az apja… elhagyta az anyját, azért nem is kereste soha… erre nem nagyon lesz mentsége.

Szó nélkül indult jobbra, folytatva az utat lefelé, ahogy Harry gondolta első alkalommal. Ő már akkor is tudta, hol lakik Denem… Odatalált Morfinhoz… Sokért nem adta volna, ha rájön, a fiú honnan volt ilyen jól értesült, és miért… miért nem vág ijedt képet, hogy párszaszóul hallotta beszélni? Nem látta rajta az undort, sem a rémületet, sem a sokkos hatásokat, a bamba képet, a remegő szájat, csupán egy kicsit sápadtabb volt, mint eredetileg. Senki nem viselte még ilyen jól. Épp csak egy pillanatra villant az eszébe, hogy talán mégis rokonok, és Harry maga is párszaszájú… de azon nyomban elvetette az ötletet. Nem, ő soha nem telepedik le egy nő oldalán, és nem nemz utódokat… Harry nem is viselkedett vele úgy, mintha ő az apja, vagy a nagyapja lett volna.

Elhessegette ezeket a gondolatokat, és megnyújtotta a lépteit lefelé, még véletlenül sem akarta, hogy bizonytalannak tűnjön. Néha megcsúszott a lába a sáros úton, de sikerült baleset nélkül beérnie a faluba, aminek a főutcáját macskakövekkel rakták ki. Megállt egy pillanatra, hogy belássa a völgyet. Innen már nem látszott jól az apja háza, és ez nyugalommal töltötte el. Egy lökés a jobbjánál tudatta vele, hogy Harry is megérkezett, fújtatva, görnyedten, de tettre készen. Tom megkockáztatott egy pillantást rá.

A fiú a csípőjére támasztotta a kezét, a lába terpeszben, a jobb valamivel előrébb, mint a bal, a háta is előrehajlott egy kicsit, a fejét viszont felszegte, és egyenesen nézett előre. Időközben a nap sugarai már egészen alacsonyra ereszkedtek, és a hegyek között rájuk világítottak. Harry arcának a bal fele, amit ő láthatott, ennek hatására kicsit árnyékba borult, a szemüvegén viszont megcsillant a fény. Megnedvesedett haján barnás-sárga színek tűntek fel, és mintha világított volna szeme – bársonyos sötétzölden.

Csak akkor eszmélt fel, mikor a fiú ránézett. Alig tudta elszakítani róla a pillantását. Zavartan fordult előre, de a nyakizmai nem akartak engedelmeskedni. Nyelt egyet, mert még magán érezte a fiú tekintetét, majd, hogy megtörje a kínos helyzetet, előreindult. A léptei halkan koppantak a vizes köveken, és ahogy a családi házak árnyékába ért, megremegett a hidegtől. Az utca teljesen néptelen volt, az emberek nyilván a hirtelen eső elől húzódtak a házaikba, melynek illata kellemesen felfrissítette a fülledt, nyári levegőt. Tom azonban néha látott az ablakok mögött emberalakokat… de az is lehet, hogy a szeme káprázott.

Kiértek a széles utcáról egy kerek térre. Innen több, az előbbinél jóval keskenyebb benyílás is vezetett ki, maga a főút pedig szemközt nyúlt tovább, egyenesen a Denem-kúria felé. A szemben futó utca egyik sarkát egy templom szegélyezte, a másikat egy kétemeletes ház, aminek az ajtaja felett cégér lógott: egy kerek tálca, rajta valamiféle égbenyúló rúddal. A cégér mellett kopott felirat is díszelgett: Akasztott Ember. Kocsma lehetett, más épületnek aligha adtak volna ilyen nevet. Megkönnyebbült, és arra vette az irányt. Elhaladt a tér közepén emelt emlékmű mellett, anélkül, hogy felpillantott volna rá, és hallotta, hogy Harry csattogó léptekkel követi. Még mindig egy lélek sem volt sehol.

Már éppen emelte a kezét a kocsma korhadt ajtajára, hogy belökje, amikor egy tenyér a karjára tapadt, és finoman visszahúzta. Tom Harryre nézett, aki értetlenül fürkészte.

 - Meg akarunk szállni?

 - Miért, mit gondoltál? – vonta fel a szemöldökét, és csak nehezen tudta megállni, hogy ne fordítsa el a tekintetét a mindentudó, zöld szemekről. Úgy érzete, Harry a lelkébe lát, és pontosan tud mindent, hogy érzi a benne dúló kétségeket, a nagymértékű bizonytalanságát, ami már nem csak a saját, kettős érzései miatt nőtt meg benne, hanem az előtte álló megpróbáltatás végett is.

 - Nem kellene – mondta a fiú határozottan, és elengedte, hogy a főút vége felé, a dombra mutasson. – Odamegyünk, találkozol vele, és ennyi. Felesleges húzni az időt szállással. Majd visszafelé esetleg… Úgyis azt mondtad, kevés pénzünk van, ne költsd ilyesmire!

Tom fintorogva a szájába harapott, majd felszisszent, hiszen az előző harapás helye is fájt még. Tudta, hogy Harrynek igaza van, de… de miért nem érti meg, hogy ez nem ilyen egyszerű? Miért akar beleszólni abba, hogy mit csinál? Nem mindegy neki? Nincs semmi joga hozzá, amíg titkolózik előtte.

Sarkon perdült, és elindult valamerre, mert nem akart a másik közelében lenni. Nem akarta látna a makacsul karba tett kezét, az elszántan csillogó, zöld szemét, mert dühös volt, rá, magára, az apjára, az anyjára, még Morfinra is… Mindenkire. Végigmasírozott a főúton, és akkor sem lassított, amikor a talaj emelkedni kezdett, és szúró fájdalom keletkezett az oldalában. Hogy jön Harry ahhoz, hogy irányítani akarja? Talán a jövőben megteheti? Lehetséges lenne, hogy a fiú alárendeltje lesz? 

Nem! Soha!

Indulatosan csapta oda a lábát a csúszós úthoz, ami elkanyarodott, és a köveit felváltotta az egyszerű föld. A nedves talaj egyre inkább besüppedt a talpa alatt, ahogy a dombon igyekezett felfelé. Mikor ez tudatosult benne, megtorpant és elsápadt. Már csak pár lépésnyire volt a Denem-kúria kerítésétől. Halkan káromkodott, és hátrálni kezdett, de a háta szinte azonnal nekiütközött valaminek, és kis híján elterült a sárban. Tom az utolsó pillanatban kapaszkodott meg Harry karjában, aki nyilván azt hitte, sikerült meggyőznie őt a szállással kapcsolatban, és utána iramodott.

 - Eressz! – suttogta összeszorított fogakkal, és megpróbálta kiszabadítani magát a fiú szorosan rákulcsolódó tenyeréből, hogy kikerülje, és visszasiessen a faluba. Még nem vehették észre a házból, még meggondolhatná magát… ha Harry nem akarná mindenáron a kapu felé taszigálni, kihasználva testi erőfölényét – a fiú volt az edzettebb kettejük közül.

 - Ugyan már, ne légy ilyen gyáva – rótta meg halkan nyögve Harry, és a vállánál fogva egyszerűen úgy fordította, hogy szembe kerüljön a házzal, aminek a tetejére még mindig elértek a napsugarak.

 - Nem vagyok gyáva – csattant fel dühösen, és erőlködve húzogatta a karjait. Harry már mindkettőt leszorította a jobb kezével, míg a bal karja a mellkasa elé kúszott. – Eressz!

 - Mondtam, hogy veled maradok, igaz? – kérdezte hirtelen komoly hangon Harry, és hogy nyomatékosítsa a szavait, lazított a szorításán. Tom azonban hiába próbálkozott, így sem tudott mozdulni.

 - És akkor mi van? – Dobbantott egyet a lábával, és nagyon igyekezett hátrafordítani a fejét, hogy ahelyett az utálatos ház helyett Harry arcát lássa. – Más is ígérgetett már mindenfélét, olyan emberek, akiket évek óta ismerek, és ők sem tartották be a szavukat.

Harry újra megszorította, de annyira, hogy egy pillanatra nem kapott levegőt a fájdalomtól.

 - Egy kicsit bízhatnál már bennem, eddig mi rosszat tettem ellened?

Tom összeszorította a száját, hogy megelőzze a dühös szidalmakat, melyeket legszívesebben a fiúra zúdított volna. Nem most volt itt az ideje, hogy megbeszéljék ezt. Vissza kell mennie a faluba, mielőtt észreveszik, még nem akart találkozni azzal… azzal a…

Abbahagyta a vergődést, és lehunyta a szemét. A hatás azonnali volt; Harry karja lecsúszott a mellkasáról, és megállapodott a derekán, míg a másik keze elengedte, és csatlakozott a balhoz, az ujjait pedig összekulcsolta a hasa előtt. Tom kimenekítette a csuklóit az ölelésből, de többet képtelen volt tenni – Harry egyszerűen megbilincselte, jobban, mint mikor az előbb a kezét markolta. Sosem ölelte még meg így senki. Nem volt ragaszkodó, sem erőszakos, inkább…

Nyugtató. Igen, és kellemes. Teljesen… teljesen elbódította.

Nem!

Lehámozta magáról a fiút, és előrébb sietett, nehogy újra megpróbálja ezt… Ő csak ne bilincselgesse, mert… mert azt nagyon megbánhatja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés