Harry megperdült a tengelye körül, és magával rántotta. Így is nehezen nyelte a levegőt, hát most végképp nem kapott egy cseppet sem. Az orrlyukai eldugultak, a szemei benyomódtak, a füleiben szaporán dobolt a vér, a testét mintha egy vékony csőbe préselték volna. Már kezdte azt hinni, meg sem szűnik soha a kellemetlenség, és majdnem beborította tudatát a homály, mikor a nyomás abbamaradt, és ő a földre rogyva hanyatt terült. Harry kuncogása elhatolt ugyan a füléig, de nem tudott reagálni.

Egy pillanatra elragadta őt a sötétég, ám azon nyomban magához is tért, mintha ez a kis másodperc elég lett volna arra, hogy visszanyerje az erejét. A szédülés lanyhult, majd elmúlt, és Tomban tudatosult, hogy most esett túl élete első hoppanálásán. Hát… repülni még mindig kellemesebb.

Pár percig fáradtan feküdt a földön, és szaporán nyelte a friss levegőt. Hallotta a madárcsicsergést, érezte a szellőt, az árnyékok játékát a napsugárral, és támadt valami déjá vu érzése.

Kinyitotta a szemét, és meglátta maga előtt Harry mosolygó arcát. A fiú fölé hajolt, és őt figyelte.

 - Minden rendben? Nem voltam biztos benne, hogy tudsz-e hoppanálni, úgyhogy a társas fajtát választottam.

 - Ha a hányinger normális, jól vagyok – nyögte halkan, majd nagy nehezen az alkarjára támaszkodott, és körbenézett.

Ugyanabban az erdőben, ugyanazon a tisztáson voltak, ahol végrehajtotta azt a pompás varázslatot, mely a jövőjét szándékozta megmutatni neki. Gyanakodva pislogott fel Harryre, aki kényelmes törökülésben heveredett le a fölöttük magasodó fa jótékony árnyékába, és majszolni kezdte az egyik pogácsát.

Tom is felült, és bizonytalanul átvette a másik finomságot a fiútól. Bár a gyomra még mindig kavargott, és nem igazán fűlött a foga az evéshez, azért beleharapott, és közben töprengve meredt Harryre. A fiú hamar észrevette, hogy bámulják, mire felé fordult, és egy mosolyt villantott rá.

 - Mi az?

Egy pillanatig elbambultan figyelte a másik ajkára tapadt morzsákat, majd nyelt egyet, és gyorsan a szemébe nézett.

 - Loptál – jelentette ki, a hangjában, megítélése szerint, nem lehetett érezni megrovást. – Tudod… már ne is haragudj, de belőled nem néztem volna ki ilyesmit.

 - Megéheztem – vont vállat Harry, majd elszontyolodott. – Persze, ha lett volna nálam pénz, kifizettem volna. Sosem csináltam még ilyet.

Tom nem tartotta olyan nagy dolognak a lopást, de ezt nem hangoztatta, helyette igyekezett megértő arcot vágni. Valahogy csak el kell kezdenie megnyerni a fiú bizalmát. Nem tenne jót az ügyének, ha csak legyintene rá.

 - És nekem miért hoztál? – kérdezte, felmutatva a tárgyi bizonyítékot, és remélte, hogy minél előbb elfeledteti Harryvel a bűntudatát.

 - Hát… tudod, bármelyik barátomért megtettem volna – vont vállat Harry, és tényleg felderült az arca, majd újra harapott egyet a pogácsából. – Meg… Hogy nézett volna már ki, hogy magamnak lopok ebédet, neked meg nem? Elvégre miattam nem ebédelhettünk, így volt tisztességes.

Tom arcáról már a vallomás elején lehervadt a biztató kis grimasz (mosolynak indult, de arra azért még nem volt képes), döbbentségnek adva át a helyét. Aztán pedig valami kényelmetlen érzés fészkelte be magát a mellkasába.

 - Miért, barátok vagyunk? – kérdezte gúnyosan, mire Harry abbahagyta az evést. A tekintete komoly volt, és nem tűnt úgy, mintha az ellenséges hangsúly megbántotta volna.

 - Szerintem, te nem akarnál a barátom lenni, de engem nem zavarna – felelt csendesen a másik, Tom pedig hamar ráeszmélt, hogy hiába tátogná az ellenvetéseit, miszerint nincsenek barátai, és nem is kellenek neki, egyáltalán nem jött ki hang a torkán.

 - Arra még nem gondoltál, hogy nem szabadna megbíznod bennem? – nyögte ki végül, és kihúzta magát, majd megpróbálkozott egy elsősöket riogató tekintettel.

 - Persze, hogy gondoltam – mondta meglepően őszintén Harry, és ismét felderült az arca. – De eddig még semmi rosszat nem tettél velem.

 - Csak épp idehoztalak…

Amint kiejtette, megbánta.

  - Szóval tényleg te voltál! – mosolyodott el diadalmasan Harry. Tom akarva-akaratlanul elvicsorodott.

 - NEM!

 - Ezt már nem magyarázod ki… de egyébként, visszatérve… amióta itt vagyok, azóta nem tettél semmi rosszat, és ez tőled így furcsa is.

 - Furcsa? – vonta fel a szemöldökét, és most ő mosolyodott el, mire Harry elpirult. – Miért, általában ártok neked? A jövőben, esetleg?

 - Ilyet nem mondtam – rázta meg a fejét hevesen a fiú, majd rájött, hogy már mindegy. – Hát, nem vagyunk túl jóban, azt hiszem. De ez nem azt jelenti, hogy most sem kell… kedvelhetnénk egymást, ha te is… ha akarnád.

 - Akarjam? – kúszott közelebb Harryhez. Az nyelt egyet, ő pedig képtelen volt megálljt parancsolni magának. – Szeretnéd, ha jóban lennénk, hm?

A fiú arca alig egy arasznyira volt az övétől, és Tom félig fölé térdelt. Harry dermedten könyökölt a fűben, és képtelennek tűnt a mozgásra.

Mielőtt azonban Tomot elragadhatta volna az eszelős vágy, hogy a piros ajkakba harapjon, Harry lehunyta a szemét, és eltolta.

 - Ne… én ezt nem… nem akarom.

Rájött, hogy hibázott. És kivételesen maga sem értette, mi ütött belé. Így akarta volna kiérdemelni a másik bizalmát? Mert épp az ellenkezője történt: ha volt a fiúnak eddig egy cseppnyi bizalma felé, most azt is elvesztette. Arról nem is beszélve, hogy talán félreértelmezte a kölyök testének a jeleit… talán nem a vágytól reszketett meg, nem azért pirult el folyton… Neki sem volt tapasztalata fiúkkal, de egyre kevésbé tartotta helytelennek, hogy legyen. Ám Harry valószínűleg nem osztozott ebben az elképzelésében. De még ezt leszámítva is, nem gondolta, hogy a fiú elutasítja. Eddig még soha senki nem tolta el magától, ha meg akart csókolni valakit. Ettől egyrészt ideges lett, másrészt… kezdte szégyellni magát. Észre kellett volna vennie, hogy Harry nem olyan. És ez még jobban feldühítette.

Tom visszaült a helyére, és szótlanul folytatták az evést. Hamar felülkerekedett gyűlöletes szégyenérzetén és bosszúságán, és tovább töprengett a megfelelő megoldáson. Ez így nem fog menni. Harry nem képes bízni benne – bár az imént nem is adott rá okot –, de talán azért, mert az ő idejében nagyobb ellenségek, mint azt a kölyök bevallotta neki. Még mindig nem tudta, pontosan milyen kapcsolat van köztük… és ő most elszalasztotta, hogy valaha is megtudja. Valahogy el kellene érnie, hogy a másik megnyíljon felé… és az volt a baj, hogy akadt is erre ötlete. Egyszerűnek tűnt, egyértelműnek. Ha ő is mesél magáról valamit, ha beavatja Harryt néhány titkába, talán a fiú is így tesz.

Összevetette a kétségeit. Megér ennyit az egész? Lehet, hogy a fiú nem is ismeri annyira, amennyire ő reménykedik benne.

Végül mégis döntött – egy jótékony féligazság mellett –, mikor a fiú elővette a borospalackot a fekete ing alól, és egy ügyes mozdulattal kihúzta a parafa dugót.

 - Idén nyáron készültem valahová – vágott bele minden bevezetés nélkül, és csak az elején remegett meg a hangja. Harry felnézett rá, és érdeklődve várta a folytatást. Tom füle égni kezdett, pedig a nap merőben másfelé sütött, nem az ő irányába. – Az apám… Tom Denem… Megtudtam, hol lakik, és… szóval arra gondoltam, meglátogatom, és elbeszélgetek vele, hogy megtudjam, miért nem keresett soha. Tudod, én az árvaházban születtem.

Magyarázás közben a kis tisztás túlsó felét figyelte, most nem akart Harryre pillantani. Nem tudott rápillantani.

 - Anyám meghalt, miután megszülettem, de még volt annyi ideje, hogy nevet adjon nekem. Az igazgatónő mondta, hogy az apámat hívták Denemnek, úgyhogy kiderítettem, hol lehet.

Nagyon ügyelt rá, hogy a hangja semleges maradjon, de néha így is megremegett, és ilyenkor ökölbe szorította izzadó kezét, és megnyalta kiszáradt száját. Dühös volt magára miatta. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha különösen foglalkoztatná a helyzet, inkább teljesen érdektelennek akart látszani. Ám a folytatás már korántsem sikerült olyan összeszedettre.

 - Esetleg, ha gondolod… eljöhetsz velem. Vagyis… ha akarsz, de persze, ha nem… szóval jó lenne… öhm… én örülnék… szeretném, ha eljönnél.

A csendet a fák folyamatos suhogása festette alá, a madarak néha felcsiripeltek, megszakítva a zizegő hangot… Tom egymásba fonta hosszú ujjait, és megszorította őket, hogy ne remegjenek. Megalázva érezte magát. Soha senkitől nem kért még segítséget, és ha lett volna más választása, most se tette volna. Nem is csak azért, mert a titkai, a maga előtt is elnyomott, szégyellt érzései a témát illetően nem tartoztak volna a másikra. Nem csak azért, mert nem akarta, hogy bárki meglássa benne ezeket a gyengeségeket. Hanem azért sem, mert nem volt benne biztos, tényleg akarja-e, hogy Harry ott legyen. Ugyanakkor, miután nagy nehezen kinyögte ezt a pár szót, a saját esetlensége felett érzett dühe szinte azonnal átadta a helyét valami másnak; szorongó félelem költözött a mellkasába. A fiú válaszától tartott.

 - És… beszéltél már ezelőtt az apáddal? – érdeklődött csendesen Harry, a hangja csupa biztatás és érdeklődés volt. Tom nem pillantott fel rá, de a tüdején ülő súly egy kicsit csökkent ettől, és valamennyire megkönnyebbült. Talán mégis jól tette, hogy megkérte őt. Immár egyszerűbben tudott bemutatni egy laza vállvonást.

 - Nem, még soha… talán azt sem tudja, hogy megszülettem – vetette oda nemtörődöm stílusban, igaz, tudta, hogy érezni lehetett néhány olyan burkolt érzelmet a szavaiból, amit eddig nem volt képes, és nem is akart beazonosítani.

 - Bántana, ha így lenne? – kérdezte Harry, és közelebb húzódott hozzá. És Tomban akkor iszonyú harag áradt el, mert így is minden bátorságát bevetette, hogy elmondja ezt a tervét, és cseppet sem díjazta, hogy a másik ennyire élénken kívánt választ találni egy olyan kérdésre, amiről ő maga tudomást sem akart venni. Zavarta és dühítette a tolakodás, de amikor kinyitotta a száját, hogy rápirítson a másikra, vagy csupán kinevesse a feltételezést, csak egy nyikkanás hagyta el az ajkát, és a tüdejébe szorult a levegő. Az ölébe meredt, és érezte, hogy kicsit elsápadt. Hiába próbált kitérni, a kérdés elhangzott, és ő, hosszú idő után arra kényszerült, hogy szembenézzen vele. Akarva-akaratlanul is magába nézett, és… tudatosult benne, hogy Harry talán, talán nem mondott olyan nagy butaságot. Nyelt egyet, és ismét szorosabban fogta ujjat, mert megint remegni kezdtek.

 - A… azt hiszem. – A hangja olyan csendes volt, hogy még ő maga sem lehetett biztos benne, hogy tényleg kimondta. Felpillantott az őt kutató, smaragdszín tekintetbe, és ismét forróbb lett a füle. Harry rámosolygott, és megfogta a görcsösen összekapaszkodó ujjait, mire rajta az előzőkhöz nem is hasonlítható reszketés futott végig.

 - Félsz, hogy mit fog mondani, ugye? Vagy inkább attól, hogy, amit mondani fog, az fáj majd? – folytatta a vallatást a másik, és Tom görcsbe ugró gyomorral hunyta le a szemét. Szótlanul könyörgött valami láthatatlan erőnek, hogy hallgattassa el a fiút. Nem akarta hallani ezeket a kérdéseket. Nem akart többre választ találni. Ennyi évig sikeresen elzárta őket, nem akarta, hogy pont most előtörjenek. Nem akkor, amikor az apjához készült. Ahogy azonban erre gondolt, a torka is összeszorult. Eddig teljesen közömbösen kezelte a fantáziálgatásokat, hogy mi fog történni, ha szemtől szemben állnak. Ám most rájött, hogy végig hazudott magának. Nem tudna csak úgy véget vetni az életének. Nem tudna csak úgy ránézni. És amikor ez tudatosult benne, érezte, hogy most kell túlesnie a válaszoláson. Nem csak azért, mert Harry várja tőle, nem csak a fiú bizalmáért, hanem önmagáért is. Hogy ne az apja előtt kelljen szembesülnie vele. Hogy ne ott gyengüljön el. Mert az még jobban megalázná őt, mintha most, Harrynek tenne vallomást az elfojtott, régi álmokról, szégyellt vágyairól, gyűlölt gyengeségeiről.

 - Igen… félek, hogy mit mond majd. De nem akarom, hogy ezt ő is lássa – suttogta megerőltetve magát. Bárcsak hazudhatna a másik előtt is úgy, mint a vízfolyás, mint a tanárokkal szemben, és akkor nem lenne most ilyen kínos helyzetben! Soha senkinek nem engedte, hogy ennyire a lelkébe lásson. Saját magának sem. Sosem szégyellte még ennyire, hogy valaha, egyszer régen, talán szerette volna szeretni az apját.

Ám Harry tekintete mégsem sugárzott szánakozást, nem sajnálta őt. Megértően megsimogatta a karját, majd a vállát, majd a tarkóját, aztán Tom már csak azt vette észre, hogy belesimul a másik ölelésébe, és megkapaszkodik benne. Furcsállta, hogy ilyen könnyen át tudta karolni a fiút, hogy semmi kivetnivalót nem látott benne, és különös módon a korábban érzett szégyen, a düh, a fájdalom, és a mellkasára ült nehézség távozott róla, nem sokkal azután, hogy összeölelkeztek. Nem állt neki ezen bosszankodni, örült, hogy vége volt, hogy többé nem érezte azokat a dolgokat. Megnyugodott, és lehunyt szemmel szívta be a másik illatát, melybe fűszeres aroma vegyült. Nagyon kellemes volt.

 - Elmegyek veled – hallotta meg Harry tompa hangját a válláról. Akkor már az izmai sem feszültek meg az idegességtől.

 -oOTOo-

Tom két hét elteltével már nem érezte a zsibbasztó, szédüléssel és hányingerrel járó fájdalmakat, sikerrel kiheverte azt a varázslatot, ami idehozta neki Harryt, ám éppen az említett fiú miatt mégsem lehetett teljesen boldog. A másik szándékosan semmit nem tett vele, de éppen ez volt a legnagyobb problémája.

Akkor, amikor a tisztásra menekültek, a nap további része roppant különösen és kellemesen telt. Tom jól érezte magát Harryvel, olyan jól, ahogy még senki mással. Utólag ezt szerette volna a nap folyamán elfogyó, finom vörösborra fogni, amit elfeleztek maguk között, de csak félig mondhatta, hogy a részegségtől volt vidám. A fiú, az igaz, hogy továbbra sem mondott semmi lényegeset a kettejük jövőbeni kapcsolatáról, de sokat mesélt a barátairól, a Roxforthoz fűződő viszonyáról, és kicsit lelombozódva tudta meg azt is, hogy a másik kedveli Dumbledore-t. Mégis, a megnyílása felé olyasmi volt, amiért bármit elviselt. Harry azon a napon kezdte őt a bizalmába fogadni, és csupán csak egyetlen félinformációt hallott cserébe. Ezért már megérte elmondani – bár még mindig nem avatta be őt a teljes tervbe, nem is akarta, és még mindig bizonytalan volt azt illetően, vajon tényleg szeretné-e, ha Harry tanúja lenne annak a nemsokára esedékes találkozásnak.

Ám történt még valami a vásár napján, amit már nem tudott olyan könnyen hova tenni magában. Hazafelé tartottak. Ő egy kicsit be volt csípve, de nem olyan komolyan, mint Harry. A fiú nem énekelgetett, nem dülöngélt… annál sokkal zavarba ejtőbb dolgot tett. Ahogy elhagyták a tisztást, és közeledtek a város felé a holdfényes utacskán, a fiú kuncorászni kezdett, majd kis idő elteltével megfogta a kezét, és egymásba fűzte az ujjaikat. Tom el akarta lökni, tényleg el akarta, ám ahogy rápillantott a másik felszabadult arcára, és élénken csillogó szemére, nem tudta megtenni. Cinizmus és beszólogatások nélkül hagyta, hogy úgy andalogjanak haza, mintha szerelmesek lennének – pedig belül ordított benne a kétségbeesés, a harag… és valahol mélyen, valami borzongató dolog, amit inkább nem is kezdett elemezni.

Arra nem is számított, hogy Harry majd nem akar felmászni az ereszen. Meg kellett előznie a nyafogást, ami már készült kitörni a fiúból: meglátott egy alsó, nyitott ablakot az árvaházon, és úgy döntött, hogy ugyan az ajtón nem hajlandó becsengetni Harry kedvéért sem, de azt az ablakot még megpróbálhatják. Sikerrel be is ugrottak rajta (Harrynek ő tartott bakot), és gond nélkül eljutottak a lépcsőkig. Tom addigra hulla fáradtnak érezte magát, de a neheze csak ekkor következett: Harry összerogyott. Hiába húzkodta a karját, és próbálta szép szóval noszogatni, nem használt. Vendége lecsüccsent a legalsó fokra, és nem mozdult, csak dudorászva nézett el valamerre. Nem volt más választása, mint felemelni a fiút, és felvinni az emeletre, a szobájához. Mégsem hagyhatta ott üldögélni reggelig! Ha Mrs Cole megtudta volna, hogy Harry majdnem egy hete ott lakik, akkor iszonyú patáliát rendezett volna. Egyébként is pikkelt Tomra, és már jóval korábban a Roxfortba való felvétele előtt leszögezte, hogy a fiú nem hozhat magához barátokat. Neki persze nem is volt kit hozni, de ha lett volna sem hívta volna meg az árvaházba, az biztos. Mindenesetre, most nagyon nagy bajban lett volna, ha kiderül, hogy potyalakót cipelt magához. Azt pedig nem engedhette volna, hogy Cole kidobja Harryt. Annál fontosabb volt neki a kölyök.

Egy szó, mint száz: Tom rendkívüli megpróbáltatások árán felvonszolta a fiút az emeletre. A háta és a karja sajgott a megerőltetéstől, és alig állt a lábán. Kezdett komolyan tartani tőle, hogy ha nem piheni ki magát, maradandó sérülései lesznek. Egy hete hajtotta végre a varázslatot, de szemmel láthatóan szüksége lett volna a nyugalomra.

Akkor viszont megint nem az történt, amire számított. Harry, amikor ledobta őt az ágyra, felriadt a kábultságából. Meglátta őt, ahogy fölé görnyed, és bár a szobában sötét volt, Tom nagyon jól látta a másik arcán átfutó, borzadó rémületet. Nem tudta, mi válthatta ki, de akkor és ott nem is töprenghetett, mert Harry az ijedség hevében megragadta őt, és a váratlan mozdulat kibillentette Tomot az egyensúlyából. Teljes hosszában Harryn landolt. Amikor felkönyökölt, nagyon közel voltak egymáshoz. Az ingjeik nem voltak begombolva, és meztelen mellkasuk összeért. Harry pedig ezúttal nem húzódott el, helyette a nyakába karolt. A tekintete ködös és fátyolos volt, és egyfolytában az ő száját bámulta. Nem tehetett róla, nem bírta ki, hogy ne csókolja meg.

Sosem fogja elfelejteni. Ez bosszantotta és megdöbbentette, de… Egészen más volt ez a csók, mint amit valaha kapott, bárkitől. Senki nem tett rá ekkora benyomást. Harry száján érződött a bor íze, melytől ő ismét elbódult egy kicsit, a fiú nyelve reszketeg volt, de nem a félelemtől, csak az izgalomtól remegett, és bátran kóstolgatta, ő pedig hagyta. Nem tudott mást tenni. Szüksége volt erre a csókra.

És akkor a részeg kölyök tovább is merészkedett. A kezeivel simogatni kezdte, ő meg nem tudta elfojtani a nyögéseit, melyeket a forró, puha ujjbegyek cirógatása okozott. Ez valószínűleg olaj volt a tűzre, mert Harry egyre jobban felélénkült, és hamarosan már arra is vállalkozott, hogy benyúljon a nadrágjába. Amikor pedig az ujjai körülfonták Tom megmerevedett férfiasságát, az ő nyakába egy hidegzuhanyszerű érzés ömlött. Az elméjében felbukkantak az aznapi beszélgetésük mondatai: „…szerintem te nem akarnál a barátom lenni, de engem nem zavarna…” „Arra még nem gondoltál, hogy nem szabadna megbíznod bennem?” „Persze, hogy gondoltam. De eddig még semmi rosszat nem tettél velem.”

Tomban maró szégyen áradt el, amikor ez eszébe jutott, és már nem tudta folytatni, pedig Harry könyörgött is érte. A fiú odaadta volna magát neki… de csak azért, mert részeg volt. A bor kiütötte. És Tom tudta, ha most megteszik azt, és reggel Harry magához tér, örökre meggyűlöli. Azt vágná a fejéhez, hogy kihasználta őt, és igaza is lenne. Nem mellesleg pedig szüksége volt a másik bizalmára, és azt egy illuminált állapotban elkövetett szexuális aktussal nem fogja megszerezni. Ezért hát, igaz, hogy nagyon nehéz volt megtenni, de magára hagyta Harryt az ágyban, és a földön aludt. A korábbi időben a másik tette ezt, hiszen Tomé volt az ágy, de most nem számított. Azóta nem számított. Azóta hagyta, hogy a fiú ott aludjon, és leköltözött a földre. Harry másnap semmire nem emlékezett az estéből, pedig Tom valahol rettegett ettől, és megint összevesznek majd. Nem akarta, hogy a nagy nehézségek árán felépített, ingatag kis bizalom összerogyjon, és bánta, hogy hagyta a csókot többé is fajulni… de megkönnyebbülhetett. Harry elmondása szerint az utolsó emléke, hogy a tisztáson a naplementét nézik, és röhögnek valami ostobaságon. Nem volt száz százalékig biztos benne, hogy a fiú tényleg csak ennyire tudott visszagondolni, de mivel Harry a továbbiakban sem jelezte, hogy valami baja lenne vele, tényleg megnyugodhatott.

Persze, nem teljes mértékben. Ugyanis őbenne már túl élénken megmaradt a csókjuk, és az érintések, amiket Harrytől kapott. Gyűlölte érte a fiút, mert… mert túl jó volt. Olyan, amit még nem tapasztalt egyetlen partnerével sem. Eddig mindig neki kellett kényeztetni a társait, amire egy darabig képes is volt, de hamar elunta, és jobban lefárasztotta, mintha csak lezavartak volna egy menetet. Márpedig a lányok, akikkel eddig szeretkezett, sajnos meglehetősen pletykás hölgyek voltak, és neki figyelnie kellett rá, hogy mit terjesztenek róla. Nem akarta, hogy a háta mögött azt mondják, nem elég jó az ágyban. A mardekásosok között semmi nem volt tabu, ha egymás kigúnyolásáról esett szó, és Tom nem volt hajlandó okot szolgáltatni a rosszindulatukra. Tehát, éppen emiatt, mindig figyelmesnek kellett lennie, bármennyire is untatta ez. Most azonban ő volt, akit elkényeztettek, aki a simogatásokat kapta, és akire odafigyeltek, és ez túlságosan jó volt. Még két hét elteltével is érezte a borzongást, még most is felforrósodott az öle a csókjuk emlékétől. Ez egyszerre töltötte el őt idegességgel, bosszúsággal és egy cseppnyi, a pokolra kívánt vággyal.

Csak egy dologgal tudta hatékonyan elterelni a figyelmét: hogy megtervezte az utazásukat. Egyelőre nem adódott rá alkalmas időpont, hogy elmenjenek, de ezt ő nem is bánta. Legalább volt ideje kitalálni, mit fog tenni. Amit már korábban is eldöntött, hogy megöli az apját. Ám eddig nem tudta, hogy hogyan tussolja el a dolgot a minisztérium előtt. A választ érdekes módon a lopott könyvben találta meg. Amikor éppen nem kellett segédkeznie a nővéreknek, vagy nem vállalkozott vendége miatt egy-egy újabb sétára a környéken, akkor Harry hitegetése jóvoltából tovább bújta a kötetet, noha nem volt értelme a megoldást keresni benne, de ezt a másiknak nem kellett tudnia.

Így volt ez végig: ha a szobában kuksoltak, akkor mindketten olvastak, vagy házi dolgozatot írtak, és kínosan ügyeltek rá, hogy rendszeresen lehessen lapzizegést és pennasercegést hallani, ha meg odakint sétáltak, akkor általában csak olyan ostobaságokról beszéltek, mint az időjárás, vagy a környék lerobbant épületei és háklis lakói. Egyszer ugyan menetelő katonákkal is találkoztak, és Harry értetlenül szemlélte őt, amikor berántotta miatta egy sötét zugba, de nem mondott semmit az okokról, nem volt kedve a küszöbön álló háborúról beszélni. Helyette elkezdett valami ostobaságot magyarázni a fiúnak, az egyik környékbéli ácsról, akinek gyerekkorában kellett segédkeznie, mint az „árvaház önkéntese”, és a férfi egy alkalommal majdnem felnyársalta, amikor véletlenül leejtett egy kalapácsot, és annak leesett a feje a nyélről. Ostobaságok voltak ezek, de valamivel csak el kellet ütni az időt, amit egymás mellett töltöttek.

De amíg a kötetet bújta, a többi feketemágiás varázslattal is megismerkedett, és akkor talált rá arra, amire szüksége volt: egy olyan átokra, ami képes volt elérni, hogy a kimondója a saját emlékeit belehelyezze, és beleágyazza az áldozat fejébe, ami miatt az azt hiszi, hogy a kölcsönkapott gondolatok a sajátjai. És Tom eköré már építhette a gyilkosságot. A tökéletes gyilkosságot. Senki nem jön majd rá, hogy ő tette… és az sem volt kérdés, kibe helyezze az apja megölésének emlékeit. Csak egyetlen varázsló élt a környéken: az anyai ágú nagyapja.

Azok az érzések, melyeket a tisztáson törtek ki belőle az apja, és a meg nem ismert rokonai felé, ismét lakat alá kerültek. Nem volt hajlandó tudomást venni róluk, és utálta, hogy egy pillanatig is foglalkozott velük. Végeredményben semmit nem számítottak, amit eltervezett, azt meg is fogja tenni, és nem hagyja, hogy az érzelmei elgyengítsék. Ezt sosem engedte magának, és vasárnap is csak azért történt meg, mert Harry túl tolakodó volt, ő meg túl furcsán érezte magát. Ha nem lett volna rosszul, és senki nem merészelte volna megbolygatni őt, akkor eszébe se jutott volna gondolatokat pazarolni az apjára. Éppen ezért duplán is feszélyezni kezdte a tény, hogy Harry elkíséri őt Little Hangletonba. Már bánta, hogy megkérte erre a kölyköt. Előre félt, hogy a fiú ott is elgyengíti őt, hogy nem tudja megőrizni a méltóságát miatta.

-oOTOo-

Hétfői nap volt, és már jócskán a nyári szünet derekán jártak. Az eltelt időben Harryt sikerült titokban tartani az igazgatónő előtt, és senki nem is törődött a ténnyel, hogy Tom minden nap két adag ételt cipelt fel a szobájába. A gyerekek nem mertek szólni érte, a felnőttek meg úgy gondolhatták, nem túl nagy ár, ha a jelenlétével nem terheli az étkezéseket. Tom ezen a napon a bájitaltan háziját körmölte, és az ölében ott feküdt nyitva a tankönyve, de csak a papírra bámult, és semmi motivációja nem volt, hogy odafigyeljen rá. Újra meg újra Harryre pillantott. A fiú most elrévedve ült az ablakban, a tűző napon, vörös alsójában és kigombolt ingben, és szomorúnak tűnt az arca. A melankólia csak ma köszöntött rá, és Tomnak többször is a nyelvén volt a kérdés, hogy mi történt, de mégsem tette fel.

Odakint a folyosón felvisongott egy gyerek. Harry megrezzent, és felé nézett, ő pedig gyorsan elkapta róla a tekintetét. Azonban hamarosan hallották, hogy egyre több árva kezd szaladgálni az ajtó előtt, lábak dobogtak szaporán, nem csak a legfelső emeleten, hanem az alsókon is, néha pedig felszűrődött a nővérek kiabáló hangja. Erre már Tom is felkapta a fejét. Ritkán szokott ekkora zsivaj lenni. Harry kikelt az ablakból, és odasétált hozzá, közben folyamatosan az ajtót figyelte.

 - Ma sokkal hangosabbak a gyerekek, mint eddig – állapította meg halkan, mintha csak magának jegyezte volna meg a dolgot. Tom ezért nem is reagált az elmés következtetésre, még akkor sem, ha magában egyetértett a vendégével. Inkább letett a félkész pergamentekercset és a könyvet, és szemöldökráncolva fülelt, hátha elcsíp egy hangosabb szót. Remélte, hogy nem ütött ki tűz az épületben, vagy hasonló. Kinézte volna az itt lakókból, hogy csak neki ne szóljanak, ha ilyesmi történik. De aztán hamar rájött, hogy akkor sokkal nagyobb lenne a hisztéria, úgyhogy egy kicsit megnyugodott, aztán újra Harry felé nézett, és ismét tudatosult benne, hogy a másik roppant kedvetlennek látszik.

 - Olyan, mintha készülnének valahova, nem? – kérdezte a fiú, viszonozva a tekintetét, ám mielőtt Tom felelt volna, a hangos lábdobogások zajából és a zsibongásból, túlzottan ismerős, határozott léptek tűntek ki.

 - Menj a fürdőbe, gyorsan! – pattant fel, és két hete most először ért hozzá Harryhez, hogy taszítson rajta párat. A fiú eleinte értetlenül bámult rá, majd elkerekedő szeméből kiderült, hogy ő is rájött a problémára. Egy ugrással a paraván mögött termett, és egy pisszenés sem hallatszott felőle. Tom szíve hevesebben vert, szaporábban vette a levegőt, és mikor hangosan kopogtattak az ajtón összerezzent, de aztán gyorsan visszahuppant a matracra, és remegő kézzel az ölébe emelte a korábban letett kötetet, úgy várta az igazgatónőt.

Mrs Cole egy pillanattal később valóban bedugta a fejét az ajtón, és be is lépett, meg sem várva, hogy Tom invitálja. A nő pamutkardigánt és vastag szoknyát viselt, nem volt olyan slampos, amilyen szokott lenni, a karján ráadásul meglátott egy drága karórát is, melyet csak akkor húzott fel, ha elhagyta az intézetet. Tehát Harrynek igaza volt. Készülnek valahová. Az igazgatónő sovány, markáns arcán szigorú kifejezés ült, és neki önkéntelenül fintorra húzódott az orra.

 - Szervusz, Tom – üdvözölte a nő, és körbejártatta éles tekintetét a szobán. – A komor idők ellenére én, és a többi nővér úgy döntöttünk, hogy megtartjuk az ilyenkor szokásos nyaralást a kicsiknek, hadd élvezzék még a szép időt, amíg lehet. Mindjárt indulunk, és egy hétig leszünk távol. Gondoltam szólok, hogy ne lepődj meg, ha nem találsz itt senkit. Feltételezem, te nem akarsz jönni.

Tom tisztában volt vele, ha akart volna, sem mehetett volna el, és ettől akaratlanul is iszonyú harag áradt el benne, amilyen már régen nem. Nem tudta elhinni, hogy még mindig amiatt a régi malőr miatt nem engednék őt sehová. Gyerekek voltak, amikor ő, szintén egy ilyen kiránduláson, elcsalta a Benson-lányt és Bishopot egy barlangba. Nem tett velük semmit, csak bemutatott párat a képességeiből, hogy helyre rakja a két taknyost. Idősebb volt náluk, és tiszteletlenül beszéltek vele, muszáj volt kicsit megijeszteni őket. Ám a nővérek kínzásról, verekedésről, sőt, nemi erőszakról suttogtak, pedig Tom akkoriban, amikor ez a dolog történt, még azt se tudta, mit jelent a nemi erőszak kifejezés. És ez mérhetetlenül feldühítette, még most is. Nem tett ő semmi rosszat! A nővérek szokás szerint túlzásba estek, és emiatt soha többé nem vitték magukkal sehová, olyankor mindig rábízták őt egy állami tisztre, vagy egy másik intézetre. Régebben ez bántotta is, mostanra már csak a düh maradt benne. Szerencsére, amióta tinédzser lett, nem küldték mások nyakára, és most sem kellett félni, hogy valaki majd a körmére néz. Éppen ezért, az indulatot végül legyőzte a diadal érzése, hogy megszabadul az árváktól, és büntetlenül elmehet, ahová csak akar, mert nem kell a nővérektől tartania. Még jó, hogy őt kihagyták az efféle utazásokból. Ha nem így lenne, most meg kellene játszania, hogy nagyon beteg, vagy veszekednie kellene a maradásért.

Az igazgatónő láthatóan várt volna valami reakciót tőle, de nem tudott mit felelni. Eszében sem volt elmondani, régen mennyire zavarta, hogy őt nem vitték többé kirándulni. Ha bevallotta volna, azzal csak szégyenbe hozta volna magát. Helyette vállat vont; ebből a mozdulatból érdektelenég sugárzott, és úgy tűnhetett, mintha nem is izgatná a téma.

 - Rendben – bólintott rá Mrs Cole a rövid gesztusra, és még egyszer, utoljára körbelesett, elidőztetve a tekintetét a paravánon, amit egy ügyes bűbáj miatt ő, mint mugli nem is láthatott, talán inkább a sarkot figyelte. – Ha esetleg kimozdulsz a házból, sötétedés előtt érj vissza, és rendesen zárd be a kaput! A Daily Mail vezető cikke volt, hogy a katonák razziákat tartanak, és azokon a helyeken, ahol nem találnak lakókat, felélik az élelmeket, és elviszik az értékes tárgyakat. Figyelj oda, hogy kinek nyitsz ajtót, de jobb lenne, ha nem is nyitnál, nehogy minket is kiraboljanak. Felháborító a helyzet! Ó, és nehogy valami rémtettet hajts végre, világos? Van elég bajunk így is, azt sem szeretnénk, ha romokban állna a konyha, vagy nem működnének a csapok. Minden maradjon úgy, ahogy hagytuk. Viselkedj, légy szíves!

Azzal a nő kihátrált a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót. Az utolsó mondat hallatán Tom sikeresen elfojtott indulata megint a magasba csapott. Egyre nehezebben viselte az ilyen megnyilvánulásokat. Ráadásul ennek most semmi alapja nem volt! Sosem rongált meg semmit a házban szándékosan, ha tett valamit, akkor emberek ellen tette! Persze, tudta, hogy tiszteletet sem érdemel, túl nagy szálka volt ő ahhoz az intézet szemében, de azért azt elvárta volna, hogy már ne kezeljék gyerekként, akivel folyton csak a baj van. Végül csak sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. Össze kellett szednie magát, és Harryt is. Elérkezett a megfelelő idő, hogy cselekvésre váltsa az elmúlt két hét alatt kitalált tervet.

Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor Harryt a sarokban kuporogva találta, sápadtan, kissé reszketve és fájdalomtól eltorzult arccal. Ő is elfehéredett, egy lépéssel a fiú előtt termett, majd a földre rogyott.

 - Jól vagy? – kérdezte rekedten, és amikor Harry forró arcához ért, átfutott rajta egy kis ijedtség. Mi történhetett vele?

A fiú megrázta a fejét, majd mélyet sóhajtott.

 - Semmi bajom, csak megfájdult a fejem – motyogta ő is meglehetősen reszelősen, és egy jelentéktelennek szánt mozdulattal végigsimított a homlokán, de Tom látta, ahogy az ujjai a sebhely környékén erősebben dörzsölik meg a bőrét. A nedvessé vált tincsek alatt élénkvörösen rajzolódott ki a villám alakú heg.

Nyílt volna a szája, hogy jól leteremtse Harryt, és megkérdezze, mégis, kitől szerezte azt a sebhelyet – amiről tudta, hogy csak a Gyilkos Átok véshette a bőrébe –, ám aztán emlékeztette rá magát, hogy türelmesnek kell lennie, bármilyen nehéz ez. A fiú kerülte a tekintetét, úgy kászálódott fel a földről, ezért nem vette észre, hogy szólni akart neki. Tom agya vadul pörgött, ahogy ő is felállt, és az ágyhoz sétáló fiú hátára bambult.

Mi lehet az oka, hogy megfájdult a sebhelye? Kitől kapta? És miért nem fájt neki eddig? Mintha begyulladt volna, olyan égő vörös lett, márpedig ez azt jelenti… hogy… úgy sejtette, azért lehet, mert az átok előidézője a közelébe került. Valamennyire ismerte az ilyesféle mágikus hegeket, ám most remélte, hogy nem igaz a feltételezése. Ugyanis olyan gondolatok lepték el, amik túl rémisztőek voltak. Gyomorszorító érzés lett rajta úrrá. De nem… nem lehet… biztos csak véletlen. Gyorsan elhessegette a fejéből azokat a balsejtelmeket. Úgyis csak ostobaság, talán kezdett paranoiás, vagy depressziós lenni, de biztos, hogy nem…

Tom próbálta figyelmen kívül hagyni a hirtelen támadt, fájdalmas és félelmetes gyanúját, és odasétált az ágyon elterült fiúhoz. Harry egy ideig maga elé meredt, és a lenti zsivajt hallgatta. A gyerekek az utcákra özönlöttek, majd a hangjuk nagyon lassan elhalt, és a város jóval halkabb, átlagosabb neszei szűrődtek fel hozzájuk. Addigra a napsütés elhalványodott, fellegek úsztak a tiszta, kék égre, nyári záport ígérve, és a szobában is sokkal sötétebb lett. Tom ezt nem bánta, mert így nem volt olyan feltűnő, hogy még mindig sápadt volt az őt megkörnyékező gondolatoktól.

 - Akkor a miénk a ház – jelentette ki nem sokkal később, megtörve a hallgatást, és karba tette a kezét. Harry egy pillanatra felnézett rá, majd le is hajtotta a fejét, és úgy tett, mintha még mindig a nyüzsgő árvák hangját hallgatná, pedig azok már rég kivonultak az utcából. – Én azt javaslom, ne maradjunk! Nem kapunk főtt ételt itt sem, akkor meg inkább menjünk kirándulni mi is.

Harry felvonta szemöldökét, aztán a furcsálkodó arckifejezést felváltotta a megvilágosodó, és végül felpillantott rá. Tom pedig érthetetlen módon, egyszerre zavarba jött. Csak nehezen állta a másik ellágyuló tekintetét, erős kényszert érzett, hogy tétován leszegje a fejét, az arca viszont kipirult, és ezek az irányíthatatlanná vált reakciók annyira felbosszantották, hogy erőt meríthetett belőle a folytatáshoz.

 - Ma még maradhatunk, hogy kipihend magad, ha fáj a fejed. – Ennél a pontnál Harrynek végigfutott valami az arcán. – De holnap esetleg indulhatnánk. Tavaly nyárról azt hiszem maradt még zsebpénzem, de kocsira, vagy vonatjegyre nem elég, kénytelen leszek a segítségedet kérni a hoppanáláshoz. Én még nem tanultam.

 - Rendben, menni fog – bólogatott Harry, és ismét kibámult az ablakon. – De ugye van valami melegebb ruhád is? Elég nagynak tűnik az az esőfelhő ott.

 - Persze, a roxforti köpenyeim, meg az egyenruháim… valószínűleg azok is ugyanúgy állnak majd rajtad, mint az ingek meg nadrágok. – Tomnak, hiába nem akarta, a fejébe szökött a gondolat, hogy vajon a fiúval miért nem érkeztek ruhák is a jövőből, miért csak azzal jött, ami rajta volt… De elhessegette ezeket a butaságokat az agyából, hiszen pont ez nem számított egy fikarcnyit sem. Persze alkalomadtán azért nem ártana majd bevásárolni is, hiszen idővel valóban kevés lesz majd az ő ruhatára kettejükre… csak azt nem tudta még, hogy miből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés