I. fejezet

Öledbe pottyantam

A kilenc és háromnegyedik vágány feletti üvegtető felerősítette a napsugarak forróságát, a mozdonyon viszont ennél is elviselhetetlenebb fülledtség uralkodott. Tom türelmetlenül tűrte ki verejtékes homlokából a rátapadt, sötét hajszálakat, és a lábával dobolva várta, hogy végre eltűnjön a tömeg. Utolsónak akart leszállni, hogy a diákok ne lökdöshessék. Ki nem állhatta a tolongást.

Ráérősen levette az ingéről a rátűzött prefektusi jelvényt, a zsebébe csúsztatta, aztán jól hallható türelmetlenséggel sóhajtott. A közelében elhaladó, néhány elsős hugrabugos ijedten gyorsított a léptein. Tom mosolytalanul nézett utánuk. Voltak, akik nem így fejezték ki a félelmüket; hajbókoltak, a kezét rázogatták búcsúzóul, vagy épp próbálták figyelmen kívül hagyni szikár alakját, mely úgy állt ott a kupéja ajtajában, mintha maga is a vonathoz tartozna. Egyikükre sem pazarolt külön gondolatokat.

Amikor megfogyatkozott a létszám, a fiú leugrott a mozdonyról. Azon a néhány ott lézengőn már könnyűszerrel vágott át, akik még nem távoztak a meleg peronról, és halkan nyögve vonszolta maga után nehéz utazóládáját. Nem bánta volna, ha varázsolhat; úgy érezte, a poggyásza kiszakítja az egész karját, és dühösen gondolt arra az ostobára, aki kitalálta a rendeletet, hogy a tizenhét évnél fiatalabbak ne bűbájolhassanak otthon.

A peronon néhány szülő jól megnézte magának, miután gyermekeik ráböktek trappoló alakjára. Tom figyelmen kívül hagyta a vizslatást, és kerülte mindenki pillantását, nehogy megállítsák egy szóra, és el kelljen mesélnie, hogyan leplezte le a Titkok Kamrájának feltáróját, és mit érez ezzel kapcsolatban. Amióta megkapta az Önzetlenül az Iskoláért Különdíjat, folyton ezzel traktálták, pedig legszívesebben a képükbe vágta volna, hogy nem az a behemót félóriás követte el a csodát, hanem ő, hiszen ő Mardekár Malazár utódja. Mostanra már gyűlölte azt hazudni, hogy más tette; emésztette a gondolat, hogy hiába volt a hosszú és fáradalmas kutatás a Kamra után, nem őt illeti a diadal, hanem azt a szerencsétlent. Annak ellenére is ezt érezte, hogy tudta, így kellett történnie. Nem kockáztathatta meg, hogy fény derüljön az igazságra, mert akkor azonnal börtönbe küldték volna.

Míg ezen rágódott, áthaladt a varázsvilágot és varázstalant elválasztó kapun, ki a sokkal koszosabb mugli peronra, aztán lendületesen odacsörtetett a bejárathoz. Hosszú ujjai már-már viszkettek, ahogy a láda húzta őket, és ettől csak még mogorvább lett. Alig várta, hogy kikerüljön a forgatagból, és bár nem szívesen ment vissza az árvaházba, a gondolat, hogy a szobájában általában kellemes, hűs a levegő, egy kicsit megnyugtatta. Szerette a meleget, az igaz, csak azt nem, ha párolgó testek préselődnek az övéhez, és közben majd’ kiugrik a válla a helyéről, és egy pillanatra sem állhat meg levegőt venni egy árnyékban, mert elsodorja a tömeg. Utálta a kavarodást, és az embereket, úgy általában. Különösen a hitetlen, szkeptikus muglikat, akik különcnek tartották őt, ahelyett, hogy meglátták volna benne a különlegeset, mint a Roxfortban. Már csak ezért is nagyon reménykedett abban a feketemágusban, aki a kontinensen elkezdte a varázstalanok likvidálását. Grindelwald új törvénye sikert aratott Németországban… már csak az kellene, hogy meggyőzze végre az angol Mágiaügyi Minisztériumot is.

Azért is sietett vissza az árvaházba, mert dolga volt: még ma éjjel, ha minden jól megy, lesz egy kisebb, ám jelentős programja, és előtte mindenképpen el kellett olvasnia a lopott, könyvtári könyvet. Az iskolában nem tehette meg, mert a zárolt részlegben kizárólag felügyelettel lehetett olvasni, vagy másolni, és a varázs, ami őt érdekelte tiltott átoknak minősült, a tananyaghoz sem tartozott hozzá. Más se hiányzott neki, minthogy a könyvtáros bemártsa az igazgatónál viseletes dolgairól, mert akkor repült volna a Roxfortból, prefektusság és önzetlen iskolamegmentés ide, vagy oda. Kidobtak volna az otthonomból… az örökségemből – gondolta gerjedő dühvel.

Rutinosan szlalomozott a vágtató lovaskocsik, autók, buszok és a sétáló párocskák között, igyekezett az árnyékban haladni, de mire befordult az árvaház utcájába, már erősen szédült, a feje teteje meg úgy lángolt, mintha felgyújtották volna. Köszönés nélkül nyitott be a hűs házba, és figyelmen kívül hagyta a leskelődő kicsiket és a nővéreket. Azok elintézték az udvariatlanságát egy szúrós pillantással, amit magára sem vett.

A szobájába érve első dolga volt, hogy bezárta az ajtót, ledobálta magáról a ruháit, nem törődve vele, hová repülnek, és a zuhany alá sétált. Az elkerített fürdőszobácskát ő hozta létre, meglehetősen kapkodva: negyedévesnek készült, és a Roxfort Expressz indulásának napján alakította ki a kis sarkot. Azért az utolsó pillanatban, mert akkor, iskolakezdés napján már nem figyelték a fiatal mágusok varázsgyakorlását a minisztériumban (ezt az egyik iskolatársa mondta neki, akinek az apja valamelyik főosztályt vezette), és így meg sem büntették a varázslatért. Azóta itt-ott alakított rajta, az egymagában álló mosdót toalettel és zuhanytálcával bővítette, úgyhogy már elkönyvelhette fürdőszobának. Tehát most beállt a hidegvíz alá, és vehemensen dörzsölte magáról az izzadtságot. Nem vesződött törülközéssel, csupán egy alsónadrágot öltött magára, majd kinyitotta az ablakot, és miközben a szoba szellőzött, előkotorta a könyvet.

Vigyázott rá, hogy ne rongálja meg, óvatosan vette a kezébe, lassan lapozott. A tartalomjegyzéket a könyv elején találta, de alig tudta kibetűzni, annyira megkopott a tinta. A jósvarázslatok fejezeteit keresgette, közben többször elhúzta a száját – a kötetet rajta kívül senki nem óvta különösebben, nem egy helyen egész oldalak hiányoztak. Csak az enyém meglegyen! – imádkozott csikorgó fogakkal, és futólag elátkozta magát. Ha mást nem is, ellenőrizhette volna, érdemes-e egyáltalán kilopni a könyvet a Roxfortból.

Szerencsére a félelme alaptalannak bizonyult. Az őt érdeklő varázs teljes egészében benne volt a könyvben, és még a lapok sem tűntek túl szennyezettnek, noha a varázsige környékén hatalmas folt éktelenkedett – hiába, ez egy ősrégi kötet volt, és meg is látszott rajta.

Ezen varázslat, mellyel jövődbe pillantol, vándor, egyike korunk legtsúfb átkainak.

Ha nem rettent meg semmily borzasztó kilátás, hát rajt! Eridj tágas helyre, távol az emberek tömegétől, újhold éjjelén. Tisztítsad meg elméd zavargó gondolatidtól, s végy fel oly pozitúrát, mint ellenfeliddel szemben szokás. Vigyázz! Célodtól el ne kalandozzál, figyelmed ne lankadjon! Ha elvéted a varázsigét, szörnyű sors vár rád, ifjú! Életeddel játszasz, egészséged a tét!

Pálcád szegezd előre, s áramoltasd ki mágiádat, mialatt e sorokat ismételed, legalább hétszer!

Tom szeme megvillant, átfutotta a varázsigét tizenhétszer is, a szavakat memorizálta, majd folytatta az olvasást.

Figyelj hangsúlyodra, de ne kiálts! Tsendes szókkal mormold! Nyújtsad meg minden szók végét, kezdjél magasban minden új sor elejét, s vidd mélyre végjüket! Minél többedszer hagyja el ajkaid az ige, annál hatásosb lészen.

Ha a varázslat sikeres, fehérséget látol majd, sétálj előre, s felfedezhetel egy ablakot. Pillants ki rajt, s látni fogod életed meghatározó perceit. Raktározzad mélyen elmédbe, mit látol, de igyekezzél, a varázslat hamar véget ér!

Ha elvégezted az átkot, ifjú, hét napon és hét éjjelen pihenjél, mert kárt szenvedhet értékes mágiád, egészséged elromolhat. Fáradtság telepszik tagjaidra, aluszékonnyá válhatol.

Tom kelletlenül ráncolta a homlokát. Végül is, ha szerencséje van, nem fogják majd házimunkára itt, az árvaházban, és kipihenheti a varázslatot.

Ismert egy tisztást, közel Londonhoz, régebben sokat jártak arra az árvákkal kirándulni. Ha emlékezete nem csalt, úgy másfél órás gyalogútról volt szó, elég egyenetlen talajon – oda csak földút vezetett, kövezett járat nem. Viszont ennél jobbat keresve sem találhat; az erdőn belül elterülő rét teljesen elzárt, ráadásul egy ilyen hely annyi mágiát raktároz magában (hála a növények sajátságos varázserejének), hogy a minisztérium, ha megszakad, se jöhet rá, hogy mit csinál, mire készül. Az erdő el fogja rejteni őt, ezért ez a probléma meg is oldódott. Viszont arról fogalma sem volt, hogy újhold van-e. Nem szívesen várt volna a varázslattal, hiszen, ha rá kell számolnia plusz egy hét tehetetlenséget, kifut a tervezett időből. Még az idén el akart ugyanis látogatni Little Hangletonba. Az apjához…

Megrázta magát. Most nem erre kell koncentrálnia. Tehát a varázslat… Honnan jöhet rá, hogy ma éjjel alkalmas-e…

Aztán eszébe jutott a legutóbbi asztronómia órai munkája. A ládájához ugrott, és előhalászta a pergament. Felírta a dátumot és a holdállást, csak ki kell számolnia… mennyi is? Tíz nap telt el azóta, hogy a jegyzet készült…

Tom megkönnyebbülten rogyott vissza az ágyára. Nagyon nagy szerencséje volt, ugyanis ezen a napon volt újhold, ha egyetlen éjjelt várt volna, már nem sikerülhetett volna a varázslat, és majdnem egy hónapig tespedhetett volna tétlenül. Ma este mindenképpen meg kell ejtenie a kirándulást, így most már csak egy dolog aggasztotta: hogyan fog visszatérni, ha ki lesz merülve?

 -oOTOo-

Miután befalta a vacsoráját, felkéredzkedett a szobájába, azt mondta a nővéreknek, hogy nagyon elfáradt. Azok nem is próbálták marasztalni, pedig általában ragaszkodtak hozzá, hogy várja meg a közös imádságot. Talán belátták, hogy hosszú út áll mögötte, egész délelőtt vonaton ült… Tom egy cseppet sem volt fáradt, és nehezére esett úgy tenni, mintha minden erő elhagyta volna, hiszen mostanra türelmetlenség fészkelte magát a bőre alá. Minél hamarabb indulni akart, de a sötétedést muszáj volt megvárnia.

Odafönt vett még egy fürdőt, mivel azóta újra csurom víz lett a melegtől, egy szellős, tiszta, fehér inget húzott, hozzá a kedvenc (és egyetlen) sötét térdnadrágját és egy vékony vászoncipőt, majd az értékes könyvet elnyűtt, egyvállas bőrtáskájába rejtve, a táskát pedig a nyakába akasztva az ablakhoz sétált.

Bár legutóbb egy éve mászott le az ereszen, mégis pillanatokon belül az utcán állt. Negyed óra elteltével már látta a város határát a távolban, és csak ez tartotta benne a lelket. Hiába szállt le az éjszaka, a nappali, fullasztó hőséget nem hordta ki kósza szellő a házak közül, ezért patakokban folyt róla a verejték, a lapockái között különösen csiklandozták a lefelé araszoló cseppek, bő inge rátapadt a testére, a talpa égett a cipőn keresztül a macskakövek árasztotta melegtől.

Rejtett, keskeny utcákon sietett végig, elkerült minden forgalmasabb helyet, ezért senki nem küldte haza azzal, hogy késő van már a kószáláshoz. Csak egy kicsit volt feszült, ahogy a sikátorban haladt; tudomása volt róla a Reggeli Prófétából, hogy Grindelwald emberei újabban el-elrabolnak angol ifjakat, hogy rákényszerítsék a minisztériumot az új törvény elfogadására, és emiatt ráadásul az angol miniszter még a mugli minisztert is riadóztatta, és nem csak a feketemágus csatlósaitól, hanem a mugli katonák kotnyeleskedésétől is tartani kellett.

Tom támogatta volna a feketemágus rendeletét. Az osztálytársától, Lestrange-től kölcsönkapott, csak aranyvérűeknek előfizethető lapban, a Virtu’s Magazinban elolvashatta az egész históriát: Grindelwald nézetei szerint a muglik nem kívánatos elemek, és legalizálni kellene, hogy a varázslók és boszorkányok megritkítsák a számukat – legfőképpen azokét, akik nem hódolnának be a varázslók uralmának. Tom mélyen egyetértett ezzel, bár úgy tartotta, Gridelwald próbálkozásai elég gyengék. Rendszeresen tárgyalt erről az iskolatársaival, és mind úgy érezték, a feketemágust visszatartja valami, hogy valóban végigvigye az akaratát a minisztériumon – viszont ez az újabb stratégia sem nyerte el a tetszésüket, hiszen nem lehettek biztosak benne, Grindelwald követői mikor törnek be a saját otthonaikba, és rabolják el, mondjuk pont őket. Tom pedig így nyáron még abban is érintve volt, hogy a varázstalan rendfenntartók is bosszanthatták, és ezt közvetve a feketemágusnak köszönhette. Eléggé dühítette a dolog. Eddig se nagyon engedték el az árvaházból kószálni, a „háborús” időkben még kevésbé számíthatott rá.*

De Tom most nem tartott támadástól. Ha meg is támadták volna: a pálca ott lapult a zsebében, hogy szükség esetén megvédje magát. Biztos volt benne, hogy ilyen esetben elnéznék neki az otthoni varázslást. A rejtett utakkal meg sikerült elkerülnie a katonák járőrözéseit is, hála az égnek.

A városhatárt egy lejtő képezte. A kövezett útnak vége szakadt, egyetlen lámpaoszlop árválkodott ott, hogy megvilágítsa a lankán lefutó, kitaposott ösvényt. Tom gondolatai Grindelwaldról háttérbe szorultak, és az előtte álló útra fordultak. Nekitámaszkodott az oszlopnak, vett pár mély levegőt, majd hosszú, lassú léptekkel lefelé indult. Vigyázott rá, hogy ne fulladjon ki teljesen, de egyre szárazabb volt a szája és a torka, és már bánta, hogy nem hozott magával egy flaska vizet.

A lámpa fénye egyre jobban elhalványult, Tom csakhamar teljes sötétségben találta magát, és már nem csak a vizet hiányolta, hanem egy szál gyertyát is – ugyanis folyton megbotlott az egyenetlen talajon, rálépett a láthatatlan kavicsokra, melyek kegyetlenül a talpába szúrtak, és majdnem kibicsaklott a bokája, amikor egy gödörbe taposott. Bosszúsan tekintett fel a holdtalan, csillagokkal pöttyözött égboltra. Kellemetlenül bizonytalannak érezte magát a sötétben.

Csak akkor lélegzett fel, amikor beért a hűs fák közé. Pálcát gyújthatott, mert már nem kellett lelepleződéstől tartania, itt csak a baglyok láthatták. Ők viszont minden bizonnyal figyelték, érezte a pillantásukat a tarkóján, de megállta, hogy forgolódni kezdjen utánuk. Csak baglyok. A tisztást is viszonylag gyorsan megtalálta, és úgy érezte, még egy óránál is hamarabb ideért – remélte, visszafelé is tudja diktálni ezt a tempót, akkor még ki is aludhatja magát rendesen. A réten rezgett a fű, tücskök százai hegedültek, a fák suhogtak, de ez már nem volt kellemetlen, inkább biztonságot adó. A mező szélén lepakolta a holmiját, majd leült pár percre, hogy kifújja magát. Kibogozta a súlyos kötetet a táskája anyagából, és újra elolvasta a varázsigét, magában megnyomva minden hangsúlyt.

A rét közepén vette fel a támadó pózt: az egyik lábát kitámasztotta, a jobbját egyenesen előre szegezte, és hogy még könnyebb legyen, odaképzelt egy bolond hugrabugost a pálcája hegyére. Ezután lehunyta a szemét, és igyekezett lecsillapítani a gondolatait. Szerencsére ez gyorsabban ment, mint várta. Igaz, tanórán gyakorolták egyszer az okklumenciát, eddig nem volt alkalma rendesen elsajátítani a bűbájt.

Az ajkát dallamosan hagyták el a szavak, nem harsogott, nem sutyorgott, megpróbálta a hangszínét az énekléshez igazítani: régi időkből maradtak benne az árvákkal együtt dalolt szent énekek, imádságok emlékei, amiket búgó hangon szavaltak el, és amik régen annyira elandalították. Kicsit szégyellte, de szeretett így megszólalni, megnyugtatta a zengő, lágy ritmus.

Ám hiába az erőfeszítés, a varázslat nem sikerült. Várt néhány pillanatot, hátha csak késik a beteljesülés, de aztán dühösen a könyvhöz caplatott. Újra végigrágta a szöveget, és bosszankodva vette tudomásul, hogy mindent megfelelően csinált. Ránézett az igére… és akkor újra a szemébe ötlött a folt, amit már korábban is észrevett a szövegen. Talán megrongálódott a papír? Egészen közel hajolt a pergamenhez, beszívta dohos illatát, és a betűkre fókuszált a pálca halvány fényénél.

Hosszasan vizslatta, mire meglátta a hibát: néhány „b” betű elkopott, elmosódott, és ő azt korábban „l”-nek vélte. Felmordulva csapott a fűbe; eddig eszébe sem jutott, hogy az az elszíneződés a varázsigén bármi rosszat jelenthetne, ám most már nem tudhatta biztosan. Lehet, hogy ráömlött valami bájital, és tönkre tette az egészet. Könnyen lehet, hogy a „t” betűk „i”-k voltak, csak elpacásodtak… Márpedig egy rossz varázsige szörnyű bajt okozhat. A könyv írója is figyelmeztette rá, hogy ne térjen el az eredeti szövegtől, és már az is kész csoda volt, hogy az első próbálkozásakor nem történt semmi.

Beharapta az alsó ajkát, és töprengve nézte a kötetet. Megéri kockáztatni? Ő volt a Roxfort jelenlegi legtehetségesebb diákja, és eddig bármibe fogott, az sikerült… de mi lesz, ha elhagyja a szerencse?

Fontos volt, hogy lássa, mi fog történni vele. Tudni akarta, igaz-e, amit a horcruxokról olvasott, tudni akarta, ha csinál egyet, tényleg halhatatlanná válik-e, vagy megnyomorodik, esetleg belehal? És persze arra is kíváncsi volt, ő lesz-e végül a leghatalmasabb mágus a földön, és ha igen, mennyit kell még dolgoznia érte. És vajon megéri fáradoznia majd?

Megéri ezért kockára tenni az életét? Lehet, hogy ezzel a varázslattal fog elrontani mindent?

Ezt nem fogja megtudni, ha nem próbálja meg újra.

Így hát, megint a mező közepére sétált, megint felvette a pózt, és ezúttal „b”-ket ejtett az „l”-ek helyett.

A különbség látványos volt. Óriási szélvihar kerekedett, majdnem ledöntötte Tomot a lábáról, de aztán sikerült állva maradnia. Folytatta a kántálást, ugyanazon a lágy énekhangon. Azonban ahogy haladt előre, egyre nehezebben ment neki, mert az izmaiba mintha lassan mérget fecskendeztek volna, szúrni, viszketni kezdett mindene, hányingere támadt, szédült, és a széltől megfájdult a szeme is. A csontjaiba itt-ott éles fájdalom nyilallt. Nehezére esett nem összeesni.

Aztán egy váratlan fényáradat egészen megvakította. Robbanás rázta meg a földet a talpa alatt, ő térdre rogyott, és a keserű ízből ítélve, amit a szájában érzett, a vacsoráját látta viszont. Ettől aztán öklendezni kezdett, fél kézzel továbbra is fent tartotta a varázslatot, de mind jobban kimerült. A második robbanásnál már nem tudta megtartani a bűbájt: összerogyott, és elsüllyedt a sötétben.

 -oOTOo-

Fogalma sem volt, hol van, ki ő, vagy mi történt vele. Levegő után kapkodott, és görcsösen markolta a füvet maga alatt. A koponyájába újra meg újra lüktetés vágott, a gyomra kavargott, de még érezte az előző öklendezés ízét is a szájában.

Felnyögött, és megpróbálta kinyitni a szemét, ám azonnal újra le kellett hunynia, annyira fájtak a szemgolyói. A lábai remegtek, és hiába igyekezett megmozdítani őket, egyáltalán nem reagáltak. Lehet, hogy lebénult? Egyedül ökölbe szorult kezében érzett némi erőt.

Mi történhetett? Az emlékei zavarosan voltak, nem tudta őket értelmezni, és egyébként is majd’ szétrobbant a feje.

Aztán lassan csillapodni látszott minden. A fejfájása kicsit háttérbe szorult, a szédülése enyhült, a hányingere alább hagyott, csak az üresség maradt meg a végtagjaiban. Először csak olyan emlékek környékezték meg, mint Dumbledore arca, legutolsó szavai, melyekkel óvatosságra intette, amitől Tom ideges lett, hiszen nem szerette volna, hogy a tanár megtudja, mire készül. Majd a vonatút Lestrange-ékkel, ahogy Rodolphus különös módon mintha ráérzett volna, min agyal, pont Dumbledore furcsaságairól kezdett neki beszélni, aztán az árvaházban töltött pár óra… És végül a séta a tisztásra.

Elvégezte a varázslatot… de valami rosszul sikerült. Talán voltak még hibák a könyvben, vagy elfeledkezett a hangsúlyról?

Lassan emelte fel a szemhéját, de sokáig csak táncoló karikák ugráltak előtte. Aztán mély, kék szín bontakozott ki a karikákból, és azok lassan megszűntek villogni. Eleinte fogalma sem volt, mi váltotta fel őket, de mikor már egészen kitisztult a kép, és feltűntek a halványan izzó pöttyök a kékségen, rájött, hogy a hajnalodó égboltot látja. Ezután kezdte meghallani a sok ciripelő bogarat, a fák susogását, megérezte az arcát legyező szellőt, és a testére tapadt, hűvös, nedves ruhákat. Saját, koszos teste által kiváltott undorában nyöszörgött egyet: utálta ezt a ragadós érzést.

Nem kis ijedségére azonban, egy másik nyögés felelt az övére. Oldalra nézett, a nyaka is belereccsent a mozdulatba, majd felült, de megszédült a hirtelen helyváltoztatástól, és egy kicsit a kezébe kellett hajtania a fejét, nehogy újra elájuljon. A föld mágnesként vonzotta, és nem is akart felkelni egy ideig. De nem dőlhetett vissza: tőle pár méterre egy hozzá hasonló korú fiú feküdt. Ő is most ébredezett, valamivel lassabban, mint Tom. Feltápászkodott, összeragadt szemén félrecsúszott a kerek szemüveg, hollófekete haja összes tincse más irányba meredt. Ásítozott, és megpróbálta kipislogni az álmot a szeméből. Nem látszott rajta, hogy ugyanaz a rosszullét kerülgetné, mint Tomot.

Tom kitapogatta a tiszafapálcáját a fűben, és máris jobban érezte magát valamivel.

A fiú tanácstalanul pislogott körbe, és hamarosan végre észrevette. Mozdulatlanná merevedett, a tekintete rémületet és hitetlenséget tükrözött, ő pedig próbálta eltüntetni az arcáról az első riadalmat, amit a másik jelenléte keltett benne, bár lehet, hogy nem sikerült valami jól, hiszen még mindig szédelgett.

 - Ki vagy? – préselte ki magából olyan rekedten, hogy először azt hitte, nem is ő szólalt meg. Az idegen fiú zavarodottan, nagyokat pislantott, talán azt hitte, még mindig álomvilágban jár, és igyekezett felébredni.

 - Én? – kérdezett vissza végül döbbenten, amikor rájött, hogy nem álmodik. Tom lehunyta a szemét fájdalmában.

 - Csak te vagy itt, akitől kérdezhettem, nem? – sziszegte összeszorított fogakkal. Bár valamivel jobban érezte magát, mint korábban, nem fűlött a foga hozzá, hogy ilyen szintű eszmefuttatásokat folytasson; válaszokat akart, aztán visszamenni az árvaházba, és pihenni. – Szóval? Követtél engem? Varázsló vagy egyáltalán?

Ha nem az, legfeljebb majd ostobának nézi ezért a kérdésért. Azonban a fiú bólogatni kezdett.

 - Igen… roxfortos.

 - Valóban? – Tom összeráncolta a szemöldökét, és most először vizslatta alaposabban a másikat. Nem emlékezett a fiúra, ami nagyon bosszantotta, mert elég jó volt az arcmemóriája. – Mi a neved?

 - Harry.

Várt a folytatásra, de hiába: a fiú nem foglalkozott vele, helyette felkászálódott, és nekiállt leporolni magát. Mindkettejükben ekkor tudatosult, hogy Harry csupán egy vörös alsónadrágot visel. Tom elhúzta a száját … Na, egy griffendéles ficsúr… Viszont az a rémült ábrázat! Ha kicsit több ereje lett volna, kárörvendően nevetett volna rajta, most csak rándultak egyet a rekeszizmai, hogy aztán erőtlenül elzsibbadjanak. Furcsán érezte magát; lehunyta a szemét, hátha akkor erőre kap… bár, mire is számított? Várható volt a gyengeség a varázslat után.

 - És neked?

Felpillantott a fiúra, aki közben közelebb merészkedett hozzá. Az arcán különös, zárkózott kifejezés ült, de kíváncsiság csillogott smaragd tekintetében. A karját maga köré fonta, talán, hogy jobban takarja meztelen mellkasát. Tomnak egy pillanatig fogalma sem volt, mit akar a másik, aztán rájött, hogy a nevét kérdezte.

 - Tom – nyögte a kezére támaszkodva. Megpróbált felállni, de a térdei nagyon megbízhatatlannak bizonyultak, alig két másodpercig tartották meg, és máris összecsuklottak alatta. Beharapta a száját, és elfutotta a düh. Mi a fene történik vele? Ennyire megviselte volna, ami történt? Tényleg le fog bénulni? Erre a gondolatra kiverte a víz, és inkább ülve maradt.

 - Rosszul vagy? – Harry letérdelt mellé, és megfogta a vállát. Reflexből ütötte el a fiú kezét, és olyan dühös pillantást vetett rá, hogy az hátrahőkölt.

 - Nem – sziszegte, majd újra nekirugaszkodott.

 - Segítek – mondta Harry, mikor megint rogyni készült, és már a hóna alá is kapott. Tom az első pillanat hevében megtámaszkodott a vállán, aztán gyorsan kibújt ebből a fél-ölelésből. Majdnem elbotlott, de ezúttal – ha nehezen is – sikerült megállnia. Veszettül remegett a térde, az igaz, de már érezhetően könnyebben tudott talpon maradni. Rövid, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait: ez volt a bizonyíték, hogy az ereje visszatérőben, és igenis tud járni. Csak bele kell jönni a dologba a megrázkódtatás után. Tesz pár kört a tisztáson, és minden jó lesz.

Ám lépni nem tudott, ahhoz még túl bizonytalannak érezte magát. Módfelett zavarta, hogy Harry látta az egész tortúrát, dühös volt a fiúra, amiért az itt volt vele, mikor gyengének mutatkozott, és már fontolgatta, hogy egy emléktörlést kellene küldenie rá, de akkor eszébe jutott, hogy az bizony nem fog menni. Egy dolog volt, hogy fizikailag kimerült, hiszen jól megcsapta az az átok, de ugyanúgy csökkent a varázsképessége is… megkockáztatni egy Exmemoriamot pedig végzetes lehet… igaza van annak a könyvnek. Csak semmi megerőltető tevékenység.

Toporgott egy kicsit, majd visszaült a földre, szemben Harryvel, aki nagyon furcsán nézett rá. Tom összeszorította a száját, de éles pillantása mit sem használt, úgy tűnt, a fiú továbbra is felette szánakozott. Bosszantó volt.

 - Ülj már le! – mordult rá, mire Harry megrezzent, és nyomban lehuppant elé. Tom észrevétlenül masszírozgatta a lábát, közben a másikat fürkészte, aki elpirulhatott, bár ezt a hajnalodó félhomályban inkább sejtette, mint látta. A zöld tekintetet azonban tisztán kivette, szinte világított… ahogy az az undorító alsónadrág is.

 - Griffes vagy? – sóhajtott, hogy elkezdje valahol a társalgást. A fiú bólogatott, majd elkapta róla a tekintetét, mintha hirtelen zavarban lenne. – Sajnálom, nem emlékszem rád. Mi a családneved?

 - Hát… - Harry tétován pillantott vissza rá. – Talán jobb, ha azt nem tudod.

 - Mugliivadék vagy? – Tom sokkal inkább kijelentette, mint kérdezte, és egy egész kicsit csalódott is volt, bár hogy miért, azt nem tudta volna megmondani.

 - Nem, nem – sietett leszögezni Harry, és az arcán most először suhant át valami mosolyféle. – Az anyám boszorkány, az apám varázsló volt. Csak… hát, szerintem nem lennénk jóban…

A hangja elhalt, és megint lehorgasztotta a fejét. Tom nehezen állta meg grimasz nélkül.

 - Aha… De azért megpróbálhatnád, hátha. – Ezt nem gondolta komolyan, szerinte sem lehettek volna jóban pont ők ketten, már csak azért sem, mert Tom ízig-vérig mardekáros volt, csupán szerette volna megtudni végre, mit keres itt a másik. Egyáltalán nem értett semmit.

 - Én inkább arra vagyok kíváncsi, hol vagyunk! – szegte fel a fejét Harry, és zöld szeme most először elszántságot tükrözött. – Tudniillik, épp a hálótermünkben aludtam.

Szánalmas próbálkozás volt, hogy elterelje a témát.

 - Persze – vigyorgott gúnyosan Tom, és lesajnáló tekintetet vetett a fiúra. – Legfeljebb otthon, kölyök. Tegnap volt vége az iskolának.

Harry szeme elkerekedett.

 - De hát… – mondta bizonytalanul, mire ő felvonta a szemöldökét. –… nem tavaszi szünet van? Egy csomót magoltunk Ronnal, a barátommal a… á, mindegy. Hogy kerültem ide?

 - Fogalmam sincs – felelt ezúttal őszintén. Egyszerűen alig akart működni az agya, nem tudta, mit kezdjen az információval. Érezte, hogy az ő és a fiú dolgai között van összefüggés, de nem tudott rájönni, hogy mi az. A jövőbelátó varázslat idehozott volna valakit pár hónappal korábbról? Vagy későbbről? Milyen ostobaság ez? A könyv szerint nem így kell működnie. De akkor mi történt? Miféle Roxfortból jött a fiú, és miért pont ide került? Vagy mégis az átka tette? De miért így?

Harry eközben őt fürkészte a szeme sarkából, mintha még mindig hitetlenkedett volna egy kicsit. Tom nem tudta mire vélni ezt a kifejezést.

 - A Roxfort környékén vagyunk egyáltalán?

 - Nem, London mellett – sóhajtotta Tom, és beletúrt a hajába. Barátságosabb arckifejezést öltött, hátha azzal hamarabb kiszedheti a fiúból az őt érdeklő válaszokat. – Biztos nem véletlen. Esetleg mesélnél valamit magadról? Nem lehet, hogy volt… valami kívánságod, vagy ilyesmi? Arról, mondjuk, hogy elkerülj az iskolából… sokan szeretnek kimaradni az órákról… vagy…

Ilyen ostoba ötlet is rég hagyta el a száját, de végeredményben mindegy volt.

 - Öhm… nem, nem hinném – vonta össze a szemöldökét Harry, és megigazította a szemüvegét. – Nekem a Roxfort az otthonom, még álmomban sem kívánnám, hogy elkerüljek onnan.

Tom megdermedt, és nehezére esett megértő arcot vágni. Mi az, hogy az otthonod? Az az enyém!

 - Akkor…

 - Nem te csináltál valamit? – Ez volt az első értelmes, és az első igazán dühítő kérdés, amit a fiú feltett. Olyan gyanakvóan nézett rá, hogy összeszorult tőle a torka… és ettől még dühösebb lett. Komolyan zavarba tudja hozni egy ilyen kis taknyos?

 - Miért csináltam volna? – kérdezett vissza összeszorított állkapoccsal. Nem szerette, ha meggyanúsítják, még akkor sem, ha tényleg elkövetett valamit. Az ő dolga egyébként is csak rá tartozik, a másik ne üsse bele az orrát.

 - Hát… nem tudom … látszik, hogy kimerültél valamitől, te is a földön feküdtél, de téged nem lepett úgy meg, mint engem… szóval gondoltam, korábban érkeztél, mint én, és te követtél el valamit.

Harry tekintete körbesiklott a tisztáson, és elidőzött Tom hátizsákján, ami az egyik fánál hevert. Tom nem állt neki tagadni az intelligens megállapítást, kicsit nehezére esett koncentrálni, mert megint elkapta a szédelgés. Harry pillantása visszatért hozzá, két szemöldöke között apró ránc jelent meg.

 - Elsápadtál – jegyezte meg a másik, és megint aggódott. – Biztos semmi bajod?

 - Kicsit forog velem a világ – morogta vállat vonva, és remélte, hogy hanyagolják már a kérdést. Más vágya sem volt, csak elszabadulni innen, de amíg rá nem jön, ki ez a bosszantó kölyök, addig mozdulni sem volt hajlandó. – Hányadikos vagy? – Mondjon csak minél több információt, hátha elhangzik valami számára fontos dolog is.

 - Hét – vetette oda röviden Harry, neki pedig átfutott a fején, hogy a fiú idősebb nála. – Akarod, hogy segítsek? Talán tudok főzni neked gyorsan egy egyszerűbb erősítő főzetet, biztos van a környéken pár szál gaz.

Most Tomon volt a hitetlenkedés sora. Nem emlékezett, előfordult-e vele valaha, hogy valaki önszántából, mindenféle fizetség nélkül segíteni akart volna neki. Még az iskolatársai is csak érdekből közeledtek felé. Persze, a griffendélesek között akadtak ilyen emberek… De azért egy teljesen idegen alaknak felajánlani a szolgálatait… Ez még így is szokatlan volt.

 - Ahhoz, hogy elkezdj főzőcskézni, pálca is kellene, nem gondolod? – mutatott rá a „vörös tényre” a fiún, jelezve, hogy azon az anyagdarabon kívül nincs semmije… és ez a varázspálcára is vonatkozik.

Harry megint elpirult (a világosodó ég alatt egyre jobban látszott rajta ez a változás), majd zavartan nevetett.

 - Hát igen… de gondoltam, addig a kis ideig odaadod a pálcádat.

Tomnak elkerekedett a szeme, és rövid kacaj szakadt fel belőle.

 - Megőrültél? Az én pálcámat? Soha.

 - Akkor pukkadj meg! – duzzogott a másik. Láthatóan sértette az önérzetét, hogy Tom nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot. Fejcsóválva nézte a karba vágott kezű fiút, majd taktikát váltott, és lágyabban kérdezte:

 - Ennyire szeretnél segíteni rajtam?

Harry ránézett, néhány pillanatig az arcát fürkészte, majd tétován vállat vont.

 - Megmentési kényszerem van – mondta, mintegy magyarázatul, és kicsit elfintorodott. – A barátaim szerint betegség.

Tom szája sarka megrándult.

 - Értem… de nem kell a bájital, köszönöm. Már jobban vagyok – biztosította a fiút, és hogy bizonyítsa ezt, megint felállt. Szerencsére már nem esett el. Harry is felpattant, és Tomban most tudatosult, hogy a másik egy fél fejjel alacsonyabb nála. Ezt nagyon szórakoztatónak találta.

 - Rajtam vigyorogsz? – emelte fel az állát Harry, olyan hevesen, hogy meglibbentek a kusza, fekete fürtök a fején.

 - Rajtad – bólintott elégedetten. Harry ciccegett. – Észre sem vettem, hogy ilyen kis törpe vagy.

 - Mi? – döbbent meg a másik, majd összeszedte magát, és haragosan visszavágott. – Te vagy az égimeszelő, inkább.

Tomot egészen felháborította a kifejezés, de végül mégsem mondott semmit. Összevont szemöldökkel nézte a másik fiút, aki egy idő után elkapta a tekintetét.

 - Esetleg… nem tudnád visszavarázsolni ezt a dolgot? Nem akarlak fárasztani.

Tom hűvösen vigyorgott, mire a másik kis mosolya lehervadt.

 - Nem megmondtam, hogy nem én… hoztalak ide? Fogalmam sincs, miért vagy itt, vagy egyáltalán honnan jöttél, és nem tudom visszacsinálni. Hacsak…

Harry várakozva nézett rá, nyilvánvalóan nagyon reménykedett. Tom persze nem akart neki mondani semmit a varázslatról, amit elvégzett, de már nem volt türelme végigzongorázni minden létező témán, és úgy látszott, csak nyílegyenes rákérdezéssel tud előrébb jutni.

 - Hacsak nincs valami közöd hozzám. – Így fejezte be végül. Harry alig észrevehetően elsápadt, mire Tom csevegő hangon folytatta, és a lábait mozgatgatta, hogy visszatérjen beléjük az erő. – Ugyanis nekem volt kívánságom… szerettem volna látni egy rokonomat.

Vaskos hazugság, talán nem is tökéletes, de a célra megfelelt. Harry csodálkozva nézett rá.

 - Lehet, hogy van közöm – felelt végül a fiú töprengve. Tom erre kihúzta magát, és az agykerekei már fürgébben pörögtek, mint az előbb… Szóval van köze? Egy griffendéles fiú a jövője? Ez önmagában édeskevés információ volt, viszont Tom látta, hogy Harry megint félrekapja a tekintetét, és gyanakodni kezdett. Talán hülyeségnek tűnik, hogy rokonok… De a fiú valamiért zavarban van, és nem kifejezetten azért, mert félmeztelen. Tud valamit, csak nem akarja elárulni neki. Csalódott-dühösen sóhajtott, a jobbja szorosan markolta a pálcát. Egyre nehezebben kapott levegőt, és már nagyon szeretett volna elindulni.

 - Figyelj… nem tudom, hogy kerültél ide, de ha gondolod, segítek kideríteni. Van kedved velem jönni?

Harry szeme elkerekedett.

 - Öhm… hát, jó lenne… nem szívesen éldegélnék egy erdőben, egy szál alsóban, várva, hogy történjen valami… De csak akkor, ha nem probléma, nem akarok a nyakadra akaszkodni.

 - Egyáltalán nem zavarsz – hazudta szemrebbenés nélkül, és még egy mosolyt is kipréselt magából. – Majdcsak kitalálunk valamit a helyzetre, ha pihentebben végiggondoljuk. – Azzal visszarogyott a fűbe, és a talajba kapaszkodott. Érezte, hogy Harry letérdel mellé, érezte a matató kezeket kihűlt arcán, de nem tudta nyitva tartani a szemét, megint annyira szédült.

 - Remélem, most már nem akarod elhitetni velem, hogy minden rendben – dohogta a másik fiú valahol a feje fölött. – Nem tudom, mit műveltél te itt, de hogy nem vagy jól, az biztos.

Tom jobb keze bizsergett, ahogy az ujjai üressé váltak, és először rá sem jött, mit jelent ez, aztán lassan leesett neki, hogy a varázspálcája eltűnt. Rémülten felkapta a fejét, és akkor tudatosult benne, hogy Harry sincs sehol.

 - Harry! – kiáltotta remegő hangon, majd, mikor nem érkezett felelet, eláradt benne az indulat és a félelem. Nem. Nem lehet, hogy meglopták. Egy griffendéles nem tesz ilyet. Visszajön majd, szüksége van a segítségére… nem léphetett meg örökre.

Sosem vetemedett még senki arra, hogy meglopja, és most ez a gondolat volt az, ami erőt adott neki, hogy megint felálljon, és körbeperdüljön. Meglátta a táskáját a fa mellett, arra felé indult. Felkapta a könyvet, beledobta a zsákba, majd a fák közé ugrott.

 - Harry! – A hangja törzsről törzsre pattant, a fejét forgatva hunyorgatott, és átkozta a Napot, amiért az még nem bukkant fel a horizonton. Harry vörös alsóját sehol nem látta virítani. – Harry!

 - Tessék? – szólt valahonnan nagyon messziről a fiú, és ő a szemét meresztve lesett a homályba. Megindult arra, amerről este érkezett, remélve, hogy a másik az ösvényen maradt, ha maradt egyáltalán. Lehet, hogy csak a füle csengett, és nem is szólt hozzá, lehet, hogy csak arra vágyott, hogy hallja a hangját, azért hallotta?

A lába folyton kiesett a vászoncipőjéből, gallyak karcolták fel a lábszárát, újra leizzadt, a ruhái kellemetlenül tapadtak a testéhez. Egyre jobban zihált a megerőltetéstől, a fatörzsekbe kapaszkodott, nehogy a térdei megrogyjanak alatta.

 - Harry – lihegte, mikor meglátta az erdő szélét. A távolban rózsaszín, narancssárga csíkok úsztak a sötétkék égre, a Nap izzó korongja bukott fel a föld alól. És Harry sehol sem volt. Kicaplatott az erdőből, és össze-vissza forgolódott. A rémület összeszorította a mellkasát, még nehezebben lélegzett, és már minden ízében remegett. Hová tűnhetett az a féleszű kölyök? Tényleg meglopta? Mi lesz így vele? Elvitte a pálcát… a tiszafapálcáját…

A táska pántja lecsúszott a válláról, nem bírta megtartani. A nyakában, a vállában és a mellkasában szúró érzés támadt, és levegő után kapkodott. Meglopták. Őt. Mardekár utódját. Feladta a fájdalmas küzdelmet a rosszulléttel, és összeesett… volna, ha valaki meg nem ragadja, és le nem fekteti a hűs földre. Tom megborzongott a hideg érintésre, és hirtelen nagyon fázni kezdett. Erőnek erejével nyitotta ki a szemét.

Harry arca táncot járt előtte, és ő még egy megrovó tekintetet sem tudott produkálni.

 - Mit ugrálsz, mondd? – hallotta meg a szigorú hangot, és a fiú keze megint megtapogatta kihűlt arcát. – Füveket kerestem ahhoz a bájitalhoz, amire igenis szükséged van. Azt hitted, otthagytalak egyedül, miközben menni sem tudsz?

Tom sértve érezte magát, hogy még ő lett leszidva, pedig nem ő volt, aki varázspálcát lopott… de ennek az ingerültségnek nem tudott hangot adni, újra émelygett, és félt, ha kinyitja a száját, valami egészen más jön ki belőle, mint a szavak.

 - Menjünk… - motyogta szinte teljesen összezárt ajkakkal, és a smaragd tekintetet kereste. – Menjünk…

Harry talán megcsóválta a fejét, de ebben nem lehetett biztos, hiszen amúgy is forgott vele a világ. Aztán érezte, hogy óvatosan alá nyúlnak, és függőleges helyzetbe emelik. A jobb karja Harry vállára fonódott, a másik bénán lógott mellette.

 - De ha megint rosszul leszel, tényleg megállunk megfőzni azt a nyavalyát – morogta fülébe a fiú. – Ha beértünk a városba, kicsit fel kell éledned, mert nem vagyok ott ismerős. Hallasz egyáltalán?

Nem válaszolt, csak behunyta a szemét, és ráomlott a fiúra. Képtelen volt mozdulni a saját erejéből, rettentő rosszul érezte magát. Csak halványan érzékelte, hogy valami nyomja a térdhajlatát és a hátát, kellemes, fűszeres illat kúszott az orrába, és az arca nekinyomódott egy meleg, puha dolognak, de ennyiben ki is merült minden képessége. A fáradtság fekete, lüktető örvényként kavargott benne, és többször is magába nyelte őt.

 


*Tom Denem 12-18 éves kora körül (’39-’45-ig) volt a Második Világháború, de most egy kicsivel elcsúsztattam, mintha csak most készült volna kitörni, nem akartam túlságosan sok harcot és sötétséget a történetbe, meg időm és ihletem se volt rá, hogy ilyen mélységeket tegyek a sztori mögé – egyszer majd talán átalakítom :).

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés