Egy gyerek, aki megérdemli az életet.

A nap már lenyugvóban volt, mikor a kis csapat elhagyta a főteret. Az emberek még csak most jöttek bele igazán az ünneplésbe. A kisgyerekek, akik máskor már ágyban lennének, még új játékaikkal szaladgáltak a körhinta körül. Az egész olyan békésnek hatott, mintha ezt a kis városkát sohasem érhetné el a sötétség. Pedig ez nem így volt. A távolban viharfelhők gyülekeztek, és az idő is egyre hidegebb lett. Perselus ideges volt, minél hamarabb vissza akart érni a menedékbe.

- Ideje mennünk. Rossz érzésem van! – A fiatalok egyöntetűen bólintottak, majd elkezdték meggyorsítani lépteiket. Ahogy haladtak előre a tömegben, lassan villámok kezdtek el cikázni felettük. A megriadt városlakók elkezdtek otthonaik felé szaladni.

- Ezek nem rendes felhők, olyan… olyan mintha terelnének minket! – kiáltotta Hermione, miközben Draco erősen szorította a kezét, hogy szét ne szakadjanak. Perselus vicsorogva nézett körbe, majd mikor meglátta a tömegben lopakodó csuklyás alakokat magához rántotta Harryt. A fiú hirtelen nem értette, hogy mi történt.

- Maradj nyugton, és ne csinálj semmit! Nem tudják, hogy mi vagyunk azok. – suttogta fia fülébe, majd a gyerekeket összefogva elindultak egy másik irányba. Azonban ez sem bizonyult jó ötletnek. A halálfalók minden irányból körbevették a várost és egyre csak befelé terelték az embereket. Végül egy asszony fölsikoltott, mikor meglátta a rettegett maszkokat.

- Halálfalók! – Jött több felől a kiáltás, majd kitört a pánik. Mindenki szaladt amerre csak tudott, voltak akiken szinte átgázolt a tömeg. Ginny nem fogta elég erősen Harry kezét, így a menekülő emberek elsodorták.

- Gin… - kiáltotta Harry, de apja befogta a száját. Draco és Hermione a lány után indultak, majd nagy nehezen sikerült megfogniuk a kezét. Harry kicsit megkönnyebbült, de ugyanakkor még mindig rémült volt. Kedvese és barátai több méterre álltak tőle, és a halálfalók egyre csak közeledtek. Aztán az égen megjelent a jól ismert koponya, melynek szájából egy kígyó tekergőzött kifelé. A fiú megborzongott. Nem először látta ezt a jegyet, de még most is rossz érzése volt tőle. Azonban a jegy megjelenése semmi jót nem ígért. A csuklyás alakok kettes sort alkotva tolták félre az embereket, hogy középen utat csináljanak valakinek. Az illető pedig nem volt más, mint maga Voldemort. A hüllőképű elégedetten nézett végig a pánikba esett tömegen. Élvezettel nézte a rémült tekinteteket, a szipogástól és gyereksírástól hangos zajt, melyet ő okozott. Ő az egyetlen, aki el tud érni, egy ilyen reakciót, és ez mélységes elégedettséggel töltötte el.

- Emberek, bizonyára tudjátok, hogy ki vagyok, ellenben akik még nem ismernének, a nevem, Lord Voldemort. – Az emberek összerezzentek a hangjának hatására. – Biztos tudni szeretnétek, hogy miért tiszteltem meg jelenlétemmel ezt a kis… ünnepséget… - vicsorogva oldalra nézett, majd kiszemelt magának egy közelben álló kisgyereket. Intett a halálfalóinak, hogy hozzák oda. A kislány sikoltozott, mire Voldemort felnevetett.

- Nem kell félni gyermekem, nem bántalak… egyelőre. Persze ez hamar változni fog, amennyiben A Kis Túlélő nem mutatja meg magát. Bizony, Harry, tudom, hogy itt bujkálsz. – A fiú nagyot nyelt, és nem értette, hogy mégis hogyan keveredhetett már megint ilyen abszurd helyzetbe.

- Mi a neved szépségem? – kérdezte a hüllőképű a kezei közt tartott kislánytól, aki szipogva nézett föl rá.

- Annabell… - nyöszörögte a kicsi, miközben megtörölte a szemét.

- És hány éves is vagy? – a kislány megijedt, mert nem tudta, így csak fölmutatta kezét, amin négy ujjacskáját mozgatta.

- Szóval négy, és mond csak, ugye te is szeretnél majd a Roxfortba járni? – a kislány bólintott, majd lehajtotta fejét, mire Voldemort elégedetten elmosolyodott.

- Látod ezt Harry? Egy kislány, egy ártatlan gyermek, alig négy éves szegénykém, és miattad nem mehet majd a Roxfortba. – hangja olyan negédes volt, hogy Harrynek felfordult a gyomra. Apja megszorította a karját, jelezve, ne csináljon őrültséget.

- Nos hát Harry, előbújsz végre, vagy a szemed előtt mészároljam le ezt a várost kezdve… Annabellel? – egy rémült női sikoly hallatszott a tömegből, ami valószínűleg a kislány anyjától származott. Harry szíve összeszorult, de nem tehetett mást… mennie kellett. A tömegből egy barna hajú fiú lépett ki, egyenesen a Voldemort előtt szabadon hagyott terület felé haladt. Perselus nem tudta, hogy mit is tegyen, agya olyan gyorsan járt, amennyire csak tudott. Közben Hermione észrevétlenül el tudott küldeni egy patrónust, és mikorra a halálfalók észrevették, a vidra már messze szállt a levegőben.

- Nagyúr, valaki küldött egy patrónust. – morogta Bellatrix, mire a mágus fölkapta a fejét.

- Szóval Harry nincs egyedül, nagyszerű! Milyen volt az a patrónus, csak nem egy vidra, - a halálfaló, aki látta a jelenséget bólogatott. – Szóval a sárvérű is veled van, nagyszerű, legalább az új segédem végre átmegy a beavatáson. – Ron előre lépett és kicsit zavartan nézett körbe. Még mindig nem akarta bántani a lányt, de jelen helyzetben nem tehetett mást. Közben Harry kiért a tömegből, és úgy szólt Voldemorthoz.

- Helló Tom, ugye nincs harag, ha nem rázunk kezet? Még a végén elkapnék valamit tőled… - vetette oda a fiú. Voldemort felvont szemöldökkel nézte őt, majd nevetésben tört ki.

- Hát ez szép, egész eredeti az álcád fiú. – ahogy ezt kimondta, Harry ismét saját külsejével állt előtte, de meg se moccant.

- Köszönöm az elismerést, bár tőled nem ér sokat. – A férfi kígyószerű szemeivel meredt Harryre, majd ellökte magától a gyereket, aki a földön landolt. A kislány elkezdett sírni, mire Harry egy pillanatra megingott.

- Na mi az? Mi lesz a híres griffendéles bátorságoddal? Nem akarod megvédeni a kislányt? – Harry keze ökölbe szorult, de nem tett semmit.

- Mielőtt bármit is tennék, szeretném megtudni, hogy miként jöttél rá, hogy merre vagyok? – a mágus elvigyorodott, majd megrántva vállát a mellette álló Ronra mutatott. A vörös hajú fiú elhúzta száját, és elkezdett mesélni.

- Még akkor tettem rád egy nyomkövetőt, mikor a barlangban voltunk. Azóta tudom, hogy merre is vagy, persze ezt a bűbájt az utóbbi hónapban valami leárnyékolta, én meg már azt hittem, hogy biztos leszedted magadról. – Harry átkozta saját hülye fejét, hogy erre miért nem gondolt. Azóta egyszer sem lépett át a védőgyűrűn, csak most.

- Szép volt, Ron. Most biztos büszke vagy magadra. – A vörös hajú kissé összevonta szemöldökét a hangra, hiszen ismerte. Hemrione előre lépett és levette magáról a bűbájt. Ron egy pillanatra megdermedt, hiszen a lány nagyon csinosan nézett ki, ám ura figyelő tekintetére, arca elkomorult.

- Granger… szóval te is itt bujkálsz? – Hermione szíve szerint pofonvágta volna Ront, ezért a flegma stílusért, de tudta, ezzel most nem használna. Draco eközben a háttérben maradt Ginnyvel, aki minden áron oda akart menni bátyjához és ki akarta taposni belőle a lelket is.

- Ez már kezd unalmas lenni, sárvérű. Mi lenne, ha lerendeznénk? – szólt oda Bella, aki eddig csendesen figyelte az eseményeket. Ekkor jött el Perselus pillanata, tudta húznia kell az időt, amennyire csak tudja, hiszen a rendtagok bármelyik percben megérkezhetnek.

- Ejnye Bella, látom sohasem tanulsz! – a férfi hangjára többen is odakapták a tekintetüket. A közelben állók sorban hátra hőköltek, mikor észrevették a férfit. Perselus levetette álcáját, és immár teljes valójában állt a tömeg közepén. Harry idegesen rándult össze és átkozta apját az ostoba lépés miatt. Többen fölismerték a bájitalmestert és rettegve néztek rá. Mindenki úgy tudta, hogy a férfi meghalt, erre most mégis ott áll mellettük. Mateo szemei kikerekedtek mikor rájött, hogy nem is olyan régen magával Perselus Pitonnal beszélt, pont róla.

- Hát te meg hogyan élted túl? Neked már halottnak kellene lenned! – üvöltötte Bella teli torokból. Perselus elmosolyodott.

- Bella ahányszor nekem már meg kellett volna halnom, ccc… de még mindig itt vagyok. A diákok denevérnek csúfolnak, pedig igazából macska vagyok, és mint köztudott, a macskáknak kilenc életük van. – A magabiztos vigyorra Bellatrix megremegett. Valahogy megrettent a férfitól, aztán rekedten és kissé hadarva vágott vissza.

- Ha kilenc életed van, akkor még megöllek egy párszor! – Voldemort elcsodálkozva nézte egykori jobb kezét, de végül tekintete visszavándorolt Harryre.

- Akkor örülj neki, hiszen most már végre együtt lesz a családotok… együtt a pokolban! – az utolsó szó elhangzásakor Voldemort már támadásba is lendült. A Rend tagjai is megérkeztek és kezdetét vette a csata. Ginny odakúszott a földön fekvő kislányhoz, majd magával vitte egy biztonságosabb helyre. Ron elindult Hermione felé, hogy végre tisztázzák a közös kis problémájukat kettejük közt. Persze Dracónak se kellett több, visszaváltozott és azonnal a lány elé ugrott. Bellatrix magából kikelve rohant Perselus felé, és szórta rá válogatás nélkül az átkokat. Perselus viszont sorra kivédte a nő támadásait. Harry ez alatt Voldemorttal volt elfoglalva, ők ketten távolabb kerültek a nyüzsgő tömegtől, és szinte teljesen kizárták a külvilágot. A két varázsló csak egymásra figyelt, és megkezdték a végső összecsapásukat.

Ron vöröslő fejjel közeledett Draco felé, és idegesen pillantott a fiúra, ahogy az maga mögé utasította a lányt.

- Te szemét! Veszed le róla azt a mocskos kezed?! – üvöltötte magából kikelve.

- Majd akkor, ha ő kéri. – Erre Ron elvesztette a maradék higgadtságát is és nekirontott a másiknak. A két fiú mugli módra, puszta ököllel kezdte el csépelni egymást. Hermione a fejét fogta és nézte az egyre jobban eldurvuló harcot. Fejében egy vicces kis mondat kelt életre „aranyvérűek, és mugli módra verekednek”. Közben a városka lakói közül néhányan beszálltak a csatába és ők is elkezdték átkaikkal sorozni a halálfaló csőcseléket.

Eközben Bellatrix és Perselus vívták harcukat alig pár méterre a verekedő fiúktól. A nő teljesen elvesztette fejét, és úgy küzdött, mint még soha. Az eddig felgyülemlett gyűlölet, melyet a férfi iránt táplált, most felszínre tört, és elemi erővel ütközött ki rajta. Perselus próbálta magát tartani, de még mindig nem volt elég erős a legutóbbi sérülései miatt, így lassacskán a másik kerekedett fölé harcukban. Ahogy Perselus mellkasát eltalálta egy sötét átok, az csúnyán fölszakadt, és a férfi, térdre rogyott. Harry ekkor pillantott oda, és rémülten látta, hogy apja milyen helyzetbe került. Segíteni szeretett volna, de nem tudott, mivel Voldemort minden erejét bevetette ellene.

- Apa! – üvöltötte a fiú, miközben próbálta hárítani az egyik felé induló átkot. Ez az átok célt tévesztett, de ugyanakkor egy másik elindult apja felé. Bellatrix kéjes vigyorral a képén kilőtte Perselusra a halálos átkot. Az éjszakai sötétben a zöld fény megvilágította a környező tárgyakat, de a Pitont körülvevő tejfehér ködön nem tudott teljes erejével áthatolni. Bellatrix azt hitte, hogy végzett a férfival, viszont az csak elájult. Harry megdermedt és az idő lelassulni látszott. Látta, ahogy a zöld fény megvillan és eléri apja mellkasát, majd a férfi eldől a földön. Alig kapott levegőt, miközben visszafordult az önfeledten nevető Voldemort felé.

Harry szemében már nem volt harag, sem gyűlölet, csak valamilyen megtört és szomorú gyász, azokért, akiket elvesztett. A külvilágból nem jutottak el hozzá a hangok, csak az előtte álló fekete mágust látta, amint nevet az ő nyomorán. Még akkor sem érzett gyűlöletet, mikor az ráemelte pálcáját, hogy végezzen vele.

- Ha meg kell történnie, hát legyen… - szólt és egyszeriben úgy érezte, mintha kívülről szemlélné az eseményeket. Egy puha kéz nyúlt arca felé, majd mikor ránézett, mintha saját szemeibe nézett volna. Egy női alak bontakozott ki a tejszerű ködből. Édesanyja volt az, és olyan szeretettel nézett rá, melyet talán soha életében nem tapasztalt. Boldog volt, de ugyanakkor csalódott is, hiszen nem tudta megmenteni az embereket.

- Ne sajnáld kisfiam, hiszen még nincs itt az ideje. Csak hallgass rám, és kövess! – Harry úgy tett, ahogy az anyja mondta, majd egyszeriben újra ott találta magát kivont pálcával Voldemort előtt. A sötét mágus kimondta rá a halálos átkot, ő pedig csak állt és várta a végkifejletet. Ekkor megérezte a puha kezet sajátján, majd hallotta édesanyja hangját.

- Expecto Patronum! – kiáltott Harry, és az egykor ezüstösen világító szarvas helyett, most egy egészen más lény öltött alakot előtte. Egy oroszlán volt az, híven a griffendélesek házához, és talán egy kicsit anyja önfeláldozásához mérten. Az állat felbődült, majd eliramodott a zöld átokkal szemben. Harry lehunyta a szemét és csak a szép emlékekre, a szeretteire gondolt. A környéken állók annyira megdöbbentek a látványon, hogy még pálcáikat is leeresztették, és szinte megbabonázva figyelték, amint az oroszlán, két hátsó lábára ágaskodik, és beleveti magát a halálos átokba. Voldemort idegesen vicsorgott, majd lökött még egyet pálcájával Harry felé, mire a fiú kinyitotta szemeit, és bocsánatkérőn rápillantott.

- Merlin bocsásson meg neked… Tom! – Voldemort dermedten figyelte, amint az oroszlánról visszapattan a zöld fénycsóva és felé közeledik. Utolsó pillanatában még felordított, majd holtan rogyott össze.

Bellatrix sikoltásának egy átok vetett véget, mely a földön fekvő Perselustól jött. A nő ájultan hevert a porban, pont oda, ahová való. A halálfalók akik még talpon voltak, annyira megrettentek, hogy azonnal megadták magukat. Ahogy Harry megfordult, szemében könny csillogott, de ott állt mellette az a fenséges állat, mely mindenkiből csak csodálatot váltott ki. Az oroszlán fejet hajtott, majd felbődült, és végül szertefoszlott. Harry majdnem elájult a kimerültségtől, Ginnynek még sikerült időben elkapnia, hogy ne terüljön el a földön. A fiú még érezte anyja kezét az arcán, majd apja felé fordult, aki most megpróbált felülni. Hihetetlenül megkönnyebbült, mikor tudatosult benne, hogy apja életben van. Elmosolyodott, majd elfeküdt a földön. Tüdejéből először halk kuncogás, majd harsány nevetés tört ki. Ginny kissé megijedt, félt, hogy kedvese az eszét vesztette, pedig nem volt miért. Pusztán a felgyülemlett feszültség távozott most a fiúból.

- Apa… nyertünk! Megcsináltuk Pipogyusz! – kiáltotta teli torokból hogy még a száz métere állók is hallották. Lupin döbbenten meredt Pitonra, aki csak elégedetten mosolygott.

- Megcsináltad… fiam. – Lupin maga sem tudta elhinni, hogy ez történt. Gyorsan stabilizálta Perselus állapotát, majd dehoppanált vele a Szent Mungóba. Harry még egy ideig a földön feküdt, de már nem egyedül. Ginny, Hermione, és Draco is ott gubbasztott mellette. Körülöttük az aurorok és a Rendtagok is nyüzsögtek.

- Akkor, most már vége? – kérdezte Ginny tétován.

- Igen, most már vége. – válaszolt Harry csendesen, miközben megfogta szerelme kezét.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte Hermione kissé tanácstalanul.

- Hogy-hogy mi lesz Miss Granger? Hát az élet folyik tovább, békében és nyugalomban, persze csak addig, ameddig meg nem érkeznek a riporterek, hogy fölfújják „Szent Potter megint túlélte” cikküket. – Draco hangja gúnyos volt, de közben végig mosolygott. A két lánytól kapott egy-egy pofont, majd mindannyian nevetésben törtek ki. A dolgozó aurorok még mindig nem tudták fölfogni, hogy a világ legsötétebb mágusát, egy egyszerű gyerek győzte le.

Egy gyerek, aki túl korán lett felnőtt,

egy gyerek, aki mindenkit elvesztett.

Egy gyerek, aki túl sokat szenvedett,

egy gyerek, aki megérdemli az életet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés