Mikor reggel felkelt már azt kívánta bár meg sem tette volna. Olyan fáradtnak érezte magát. Nem, nem fizikailag, lelkileg. De nem adhatja át magát a csendes apátiának. Fel kell kelnie és tanulnia. A reggeli napfény sugarai bársonyként simogatták arcát. A melegség reményt költöztetett a szívébe, mely gondolkodásra késztette.

Milyen furcsa szó. Szó? Ez csupán egy sima kis szó lenne? Kimondjuk, szinte nap, mint nap élünk vele, és nem vesszük észre, hogy mennyire különleges, félelmetes, csodáltas és érthetetlen dolgot mondtunk ki. Különleges, mert olyan melegséggel, olyan megmagyarázhatatlan érzéssel tölt el, hogy az leírhatatlan. Az egész testedet átjárja, a szívedet, a lelkedet. De az emberek észre sem veszik. Már nem látják meg azt, ami nyilvánvaló. Inkább hisznek valamiben, ami nem létezik, amiről nem tudnak biztosat, minthogy észrevennék azokat a dolgokat, ami körülveszik őket. A természet, az elemek, egymás, az érzések sokasága. Csss! Ezt hallom, de honnan? Ki próbál csendre inteni? Hallgatom, merről jöhet a hang, és mikor rájövök, megdöbbenek. Nem értem? Hallom, hogy a lelkem próbál csendet teremteni, de a gondolataimban, vagy az érzéseimben? És ilyenkor jön a remény, valami, ami segít, hogy csend legyen még, ha egy kis időre is. De meg is ijeszt, hisz túl nagy hatalma van. Képes rá, hogy mikor minden reménytelen lesz, csak belé kapaszkodjak, képes rá, hogy átmenetileg csillapítsa a fájdalmamat, mégis félek tőle. Ural engem, szinte öntudatlanul. Nem zsarnokként, csupán, mint egy társ, aki meghozza helyettem a döntéseket. Mi ez? Miért akarom ennyire tudni? Egy fénysugár. Mellettem lenne. Nem, inkább bennem van. Melegséggel tölt el. Átjárja lelkemet, szívemet. Érzem, ahogy lüktet, hallom, ahogy suttogva szól nekem, hogy lépjek, ha lépnem kell. Vannak őrangyalok, vagy maga a remény a mi őrangyalunk? Létezik-e remény vagy csak reméljük? Áh, az ember túl kishitű hozzá, hogy egy ilyen elképesztő és ijesztő dolgot merjen remélni, és én is félek ettől. De nem adhatom fel a reményt, mert akkor minden elveszne.

Gondolatai csillapodni kezdtek. Kimászott az ágyból és a gyorsan rendbe szedte magát a fürdőben, hogy emberként nézzen ki. A tükörben legalábbis nem embert látott, a hajnak nevezett valami és a porcelánfehér arc mögött. Már a ruhákat kapkodta volna magára, hogy lemenjen reggelizni, mikor meglepődött a látványon, és a következőt motyogta.

- Mi a… - hangja döbbent volt. Nem a saját ruhái voltak a szekrényben. Csupa új mugli ruha, talárok, alsóneműk. Fekete, zöld, barna, és hasonló színekben gondosan összeválogatva. Nem értette a dolgot. És egyáltalán ki vette meg ezeket neki? Vagy övé ez a sok ruha? De mivel saját ruháit nem találta, magára kapott egy fekete nadrágot és fehér pólót. Ahogy meglátta magát a ruhásszekrényben lévő tükrön rájött, edzenie kell. Sovány volt. Meglehetősen sovány.

Hát a kviddicshez, a meneküléshez, a párbajokhoz végül is kell erő. Futni nem szeretek, de úgy látom most muszáj lesz - gondolta lemondóan.

Elment tanára ajtaja mellett, mely már nyitva állt. Egy sóhaj kíséretében belépett az ebédlőbe, valahogy nem akarta a reggelt veszekedéssel kezdeni. Belépve még az álla is leesett. Perselus Piton ott állt előtte egy szál fekete halásznadrágba, szürke pólóban, tiszta hajjal. Olyan lezseren, olyan hétköznapian nézett így ki, mint aki világéletében mugli volt.

- Csukd be a szád Pot… Harry, és ülj le, hogy végre reggelizhessünk – Harry csak kábán bólintott, és leült a helyére, ami mától az lesz.

- Tanár úr, mi lenne, ha fogadnánk? – mondta nem igazán meggyőző hangsúllyal.

- Mégis miben? – úgy nézett a szemben ülő fiúra, mint aki épp most jelentette volna ki, hogy Voldemort egy áprilisi tréfa.

- Mondjuk… legyen bájitaltan. – Piton értetlenkedő arcát látván magyarázni kezdett. – Ha én készítek egy kifejezetten erős bájitalt, mondjuk R. A. V. A. SZ. szintűt, akkor maga szeptember elsején ilyen ruhában lesz egész nap – már nem akarta azt is hozzátenni, hogy hajat mosva. – Szeretnék a diákoknak egy kellemes első napot – huncut mosolya mindent elárult. Látta Piton töprengő arcát.

- Mivel biztos vagyok benne, hogy nem vagy erre képes, úgy gondolom, hogy áll az alku – hangja kiismerhetetlen volt. Valahogy, azt sejtette, hogy lehetetlen lesz az általa kigondolt bájitalt elkészíteni, ha egyáltalán létezik. Harry gyorsan cselekedett.

- Létező bájitalnak kell lennie, és benne kell lennie a vizsgán szerepeltek között.

- Komolyan azt gondolod, hogy csalnék? – Ennél a kérdésnél Harry azt hitte, hanyatt dobja magát.

- Nem gondolom, tudom. Maga mardekáros. A csalás a lételeme.

- Igaz, egy bizonyos fokig, de a ravaszságot is fel kell használni, hogy megnyerj egy háborút, ahogy a csalást is néha. És úgy vettem észre, hogy te se panaszkodhatsz ravaszság terén. Igaz, kicsit finomítani kellene rajta.

- Igen valami ilyesmire célzott a Süveg is. – Nem gondolta volna, hogy hangosan is kimondta, de mikor meglátta Piton arcán átsuhanó felismerést, rájött, hogy elszólta magát.

- A Süveg?

- Mi? – próbálta játszani a hülyegyereket, kevés sikerrel.

- Jól hallottad. Mit mondott neked az az átkozott Süveg? – Úgy gondolta jobb, ha válaszol, mert Piton elég idegesnek tűnt.

- Hát tudja, a beosztásnál, öhm, majdnem a maga házába kerültem.

- Majdnem? Hogy-hogy majdnem?

- Hát tudja, a Süveg meg volt győződve, hogy a Mardekár az én házam, csak megkértem, hogy ne rakjon oda. –
Valahogy nem akart a professzor szemébe nézni. Maga sem tudta, hogy miért. Szégyenérzet miatt. Nem. Inkább csak nem akarta látni a tanár önelégült arcát miközben azt mondja, hogy „hála Merlinnek, hogy ezt tette”. De nem ezt történt.

- De miért?

- Mert Malfoyjal összefutottam még suli előtt, és Ron, azt mondta, hogy onnan kerültek ki a sötét varázslók.

Néma csend. Kínos, feszült csend.

- Együnk! Ki fog hűlni a reggeli.

- Jó étvágyat!

A némán eltöltött reggeli után Harry a könyvtárba akart menni, már ha tudta volna, merre van. Találomra benyitott egy ajtón. A szobában pár könyv volt, és egy íróasztal. Nem tudta miért, de a könyvespolc vonzotta őt. Odalépett, és lassan végig húzta ujjait a könyvek gerincén. Ő maga sem tudta, hogy miért, de kihúzta az egyik könyvet. De az utána következő dolog váratlanul érte. Lassan mozdult el a helyéről a mahagóniból készült polc.

Egy rejtekajtó – gondolta rögtön.

Kíváncsisággal fordította tekintetét az ajtó mögé. Mágikus fáklyával megvilágított apró kis helyiséget pillantott meg. Csak egy emelvény volt ott, és rajta egy könyv. Óvatosan nyújtotta ki a kezét a titkos könyv után, de meglepetésére nem történt semmi. Kikapta a könyvet, visszarakta a másikat, és felszaladt a szobájába. Nem akart szólni Pitonnak. Maga sem tudta, hogy miért. A könyv mintha lélegzett volna. Érezte a könyvet, a szavakat, melyeket rejtegetett. Már nyitott volna ki, ezt a titokzatos ereklyét, ha a kopogás nem szakította volna félbe a mozdulatot. Gyorsan az ágy alá lökte zsákmányát, és morcosan nyitott ajtót professzorának, mert más nem igen kopogtathatott.

- Gyere a könyvtárba!

- Mennék, ha tudnám, hol van.

- Igaz, akkor most gyere, legalább megtudod.

- Jól van.

A hatalmas könyvtár a földszinten volt, tele könyvekkel, téma szerint csoportosítva. Mugli könyvektől kezdve, a mágia magasiskolájáig megtalálható volt minden. A fiú első gondolata rögtön az volt, hogy ez mennyire tetszene Hermionénak. Hiányoztak a barátai, a szokásos veszekedésükkel együtt.

- Most pedig elmondod nekem, hogyan gondoltad a tanulást.

- Hát… hm… tulajdonképpen…

- Akkor első lecke: beszélj határozottan. Szavaidból derüljön, ki ha bizonytalan vagy, ne a hangsúlyodból.

- Rendben. Szóval, tulajdonképpen én sem tudom. Csak tanulni akarok, hogy védjek, hogy védekezzek… Mindent.

- Persze. Most pedig őszintén. Valahogy nem hiszek neked. - A fiú csak lesütött szemmel ült előtte a kényelmes fotelben. Nem hitte el, hogy ez az ember tényleg ezt gondolja róla. Ennyire vak lenne.

- Képzelje így van. Túl sok embert, túl sok számomra fontos embert vesztettem el. Túl sok embert veszített el az egész világ. Nem azért tanulok, hogy tudásom felhasználjam mások ellen, csupán egy őrült szadista állat ellen akarom. Nincs senki, aki megállítsa. Ellene kell majd harcolnom. És a szemébe akarok majd nézni. Nem, mint legyőzött, hanem mint ellenség. Küzdeni akarok azokért, akiket szeretek, akiknek semmi közük ehhez az értelmetlen öldökléshez. – a végén már kiabált. Elmondta végre, amire tényleg gondolt. Csak pont gyűlölt bájitaltanárának mondta el, ami meglepte. Lassan odasétált a hatalmas ablakhoz. Nézte a tájat, ami nyugodtnak látszott.

Perselus lassan tért magához. A jóslat… ez lehet az oka. De így is ellenség a Nagyúr számára, ezt hogy–hogy nem veszi észre? A tudás hatalom, felhasználhatja bárki ellen, és ha olyan, mint az apja, akkor megteszi. De ezek után ő tényleg az apja lenne? Annyira hasonlít Lilyre. De James pontos mása. De a természete… Itt hagyta abba a veszekedést saját magával. Tanítja, mert Dumbledore ezt akarja, és ennyi, semmi több.

- Olvass, mindegy, hogy hol, de olvass. Keresd meg azt, ami szerinted fontos. Este pedig okklumencia. Addig ne zavarj. Bájitalokat kell készítenem. Nem akarom, hogy miattad felrobbanjon a házam. – Harry csak bólintott. Megvárta, míg tanára távozik, és elkezdett keresni egy könyvet. Gyorsan futtatta szemét a sorok között. Egy ponton megállt tekintette: Érzelem alapú varázslatok alapfoktól a mágia csúcsáig. Magához vette a könyvet, és kiment a kertbe… vagyis jobban mondva a parkba. Odasétált egy hatalmas fűzfa alá, majd leült, és elkezdte olvasni szerzeményét.

Az érzelem alapú varázslatok, ahogyan neve is elárulja, érzelmeken alapulnak. Ezek között is a legerősebb a szeretet és a gyűlölet. Az egyiket a sötét, míg másikat a világos varázslók használják fel. De mindkettővel lehet ártani, főleg ha erős bennünk a mágia…

Egész nap a könyvet olvasta. Egyszer bement, hogy egyen valamit, és meglepetten vette észre, hogy az ebédje az asztalon van. Gyorsan megette, és rögtön vissza is ment a fa alá. Kényelmesen elterült a földön, és olvasta tovább. Átlapozott a legerősebb varázslatokhoz, és a szeme megakadt az egyik bekezdésen.

A legerősebb szeretetvarázs:
Szeretet, és együttérzés a kulcs ehhez a halálos átokhoz. Nincs ellenszere, védekezni csak szeretettel lehet. Bájitalt a bűbáj elmondása előtt kell beadni.

Itt a recepten átsiklott. Majd a varázslatot kezdte tanulmányozni. Ezzel ölhetné meg. Hiszen Voldemortban nincs szeretet, így védekezni sem tudna. De ehhez még túlságosan gyenge. A megfelelő erősségű mágia már benne lehet, de nem tudja felhasználni még.

Annyira elmélyedt a varázslat tanulmányozásában, hogy észre sem vette, mennyire eltelt az idő. Félve indult el a könyvtárba, ahol az okklumenciát tartják. Nem is vacsorázott, nem volt hozzá étvágya. A gyertyák által megvilágított szobába belépve megcsapta a bizonytalanság érzése. Bizonytalan volt a képességeiben, mégis határozottan lépett tanára elé.

- Kezdhetjük – mondta határozottan.

- Ürítsd ki az elméd. Zárd el a gondolatokat. Ne engedd, hogy lássam. Ne engedd, hogy hozzáférjek. Háromra. Egy… kettő… három… Legilimens!

A könyvtár eltűnt… egy kisfiú kuporog egy apró gardróbban… Voldemort Cruciojával sújtva fetreng a földön… Sirius esik… nem ezt nem láthatod!

- Protego! – kiáltotta Harry.

Egy fiatal fekete hajú fiú térdel ura előtt… megöl egy ártatlan családot… gyötri a bűntudat…

- Potter! Ne merj még egyszer varázslatot használni védekezésre. Meg mondtam, hogy zárd le az elméd! – Harry hátrált egy lépést a tanára ordibálása, és az arcán tükröződött düh miatt. De nem tudta szó nélkül hagyni.

- Nem zártam le az elmém, mert nem mondta, hogy kell. Nem tudom kiirtani magamból az érzelmeket, csak ledobni őket, mint egy használt ruhát. Nem én nem tudom, maga nem tud tanítani. – a végén már üvöltött. Már csak az ajtó csapódása hallatszott a ház néma csendjében.

Harry idegesen sietett fel a szobájába. Nem hitte el, hogy vele történik. Miért zárják be ezzel az emberrel. Ő csak azért gyűlöli, mert a tanár is gyűlöli őt. Ő kezdte, ha nem lett volna olyan első pillanattól kezdve…

Elment tusolni, hogy lehűtse magát. Fáradtan zuhant bele az ágyba. Elfelejtve mindent. Csak egy bársonyos kezet érzett az arcán, aki álomba ringatta, elfelejtetve vele az ágy alatt lévő titkos könyvet. De az utána következő eseményeket senki sem állíthatta már meg.