Egy koszos kis kocsmába érkeztek. Úgy volt, ahogy az igazgató mondta, nem volt ott senki. Meglepően hasonlított a Szárnyas Vadkanhoz, de ezt nem firtatták.

- Húzd fel a csuklyád, nem akarok figyelmet – adta ki az utasítást Piton.

Kimentek az utcára és gyors léptekkel elindultak a ”szállásuk” felé. Harry érdeklődve figyelte a falut. Az arcokat, melyek mit sem sejtettek. Rögtön rájött, hogy ez egy mugli falu. Ahogy lépkedett egy-egy ismeretlen arcot fürkészve rázuhant a lelkére a féltés irántuk.

Oly tudatlanok. Lehet, hogy holnapra áldozatok lesznek. Meg kell állítanom, azt a szörnyeteget.

- Hova megyünk?

- Majd meglátod, ha odaértünk – mondta mogorván útitársa. Gondolta, hogy ezt fogja mondani. Miért árulna el neki bármit is.

- Állj! – Harry kezdte, úgy érezni magát, mint egy katona. De végső soron, tényleg az is volt. Egy katona, a Voldemort elpusztítása című játékban. Nem tudott máshogy gondolni magára, mióta megtudta a jóslatot. El akarta mondani a barátainak, de félt a reakciójuktól. Tudta, hogy nem hagynák el őt, de nem akarta, hogy bajuk essen. Hisz valahol mindig is tudták, hogy neki kell megtenni. De még nem győzhet. Igazából ezért akart tanulni. Még ha nem is ölheti meg, legalább egy kis fejfájást akar okozni ellenségének. Nem mintha eddig nem tette volna, de nem csak a szerencséjére akart támaszkodni.

Végre megálltak. Harry csak most nézett fel. Eddig lehajtott fejjel ment az előtte lépkedő férfi után. Mikor meglátta az előttük lévő házat… kastélyt tátva maradt a szája. Nem gondolta volna, hogy ilyen helyen fogja eltölteni a nyarat. Egy kis ház volt a ”tervei” között, nem egy kastély. Piton előhúzta a pálcáját, és egy latin szöveget kezdett el mormolni.

- Si mox perfeciero, habero. Si mox perficero, bonus ero. – ennyit tudott felfogni a hallottakból. Mire befejezte a kántálást az ódon vaskapu méltóságteljesen kitárult. Piton maga elé engedte Harryt, mert kíváncsi volt a reakciójára.

A feketehajú fiút megmagyarázhatatlan érzés fogta el, mikor átlépett a birtokra. Bizserget testében a mágia. Erőt érzett, és védelmet. Hátra pillantott, de csak csodálkozást látott professzora arcán, amit nem tudott hova tenni. A Roxfortban is érzett hasonlót, de nem ilyen erőteljesen. Nem bírta tovább. Muszáj volt megkérdeznie.

- Uram… mi ez?

- Mágia.

- De miért érzem ezt?

- Akármennyire is elképzelhetetlen, de erős benned a mágia. Itt koncentráltabban érzed, mivel egyedül vagy, és nem több száz diákkal. Biztonságot a védelmi varázslatok miatt érzel.

- A védelmi varázslatokat mivel húzták fel?

- Ezt miért kérded?

- Úgy érzem, mintha csak rám lenne… figyelemmel. – Perselus ezen kicsit meglepődött. Nem gondolta volna, hogy a fiú ilyen érzékenyen a rezdülésekre. Ilyen gyorsan felfogja, de nem érti meg.

- A véredet használtuk fel. A védelmet rád erősítettük.

- Voldemort nem tud átjutni? De benne is az én vérem van? - szégyenkezve hajtotta le fejét. Tudta nem az ő hibája, de bűntudata volt, mint oly sok minden miatt. Ha ő nem lett volna…

- Jó kérdés. De ne feledd nem csak a te véred van benne. Ha mondjuk a védelemnél az én véremet is belekeverjük, akkor engem is védelmezne. Igaz akkor nem lenne ilyen erős.

- Miért így nem védi magát? – akaratlanul is kicsit ijedtre sikerült a hangja, mert az rendben van, hogy nem kedveli a férfit, de nem akarja, hogy emiatt baja essen.

- Szerinted? – kíváncsi lett a fiú válaszára, hogy milyen logikája van. Nem értette meg az ijedelmet a fiú hangjába, de úgy tett mintha nem vette volna észre. Látta a döbbenetet Harry arcán a kérdés miatt. Észlelete, hogy jár az agya, ahogy a gondolatok kergették egymást a fiú fejében. Harry halkan válaszolt, de inkább magának, mintsem a tanárnak.

- Biztos van, ami védi magát, de ha az én vérem a védelem, akkor… - a felismerés tisztán tükröződött az arcán – én védem magát.

- Ez kicsit erős, de lényegében igen. Ahogy beléptél ide aktiváltad a védelmet.


Miközben beszélgettek megérkeztek a hatalmas bejárati ajtóhoz vagy kapuhoz, Harry maga sem tudta elönteni. Fából készült, gyönyörű faragott motívumokkal díszített ajtó előtt álltak, mely mintha egy történetet mesélt volna el. Angyalok, egyszarvúak, és más mágikus élőlények mozogtak, meghökkentő harmóniát mutatva. Perselus megszólalt, ezzel elszakította a mellette álló döbbent fiú tekintetét az ajtóról.

- A jelszót ki kell mondanod, és ezáltal a ház nem fog bántani, mert a véredet már felismerte.

- És mi a jelszó?

- Ha csendbe maradsz, meghallod. – Harryt kezdték egyre jobban irritálni a férfia válaszai. Mégis hogyan hallja meg. Talán megsúgja neki egy fa, vagy egy kavics. Már nyitotta volna a száját az ingerült válaszra, mikor ismét meghallotta azt a hangot, melyről azt hitte csak képzelte.

- Sum, esse, fui – ismételte a megnyugtató szavakat. Az ajtón lévő ábrák ledermedtek egy pillanatra, majd utat engedtek neki a kastélyba. A háta mögött belépő férfi csodálkozva követte. Az angyaloknak kellett volna megmondania a jelszót. Hogyan találta ki magától?

- Mit jelent, amit mondtam? – kérdezte, mert valahol sejtette, hogy a féri tud latinul.

- Van, volt, lesz. Gyere utánam! – a férfi bevezette őt a szalonba.


Gyönyörű látvány fogadta. Zöld, barna, fekete színek csendes harmóniája vette körül a tágas helységben. A kandalló melegséget csempészet a falak közé, a hideg színek ellenére. Szebbnél szebb festmények ejtették ámulatba a belépőt. A plafonon csüngő hatalmas kristálycsillár a nappali fényben ámulatba ejtően szórhatta szét a nap sugarait. A méregzöld, sötétbarna kanapék és fotelek csábítóan hívogatták a belépőket, úgy ahogy a szemet vonzották a hatalmas faltól falig ablakok. Az esti sötétben akár fenyegetően is hathatott volna, de inkább csak valami megmagyarázhatatlan béke szállta meg Harry lelkét a látványtól. Már most tudta, hogy ez lesz az egyik kedvenc helyisége.

- Ülj le! Meg kell beszélnünk pár dolgot! – adta ki az utasítást Piton. – Holnap körbevezetlek. Rajtunk kívül nincs itt senki, ergo mi fogunk főzni, takarítani satöbbi. Van párbajterem, bájitallabor, valamint fürdők és hálószobák. A kertben kviddicsezhetsz, vagy repkedhetsz, ahogy gondolod. A birtokot határoló erdőbe is bemehetsz a forrásig, utána már nem terjed a védelem.

- Értem. És a tanulással mi lesz?


- A könyvtárat korlátlanul használhatod, bár kötve hiszem, hogy ezt meg fogod tenni. Estefelé okklumenciát gyakorlunk. A szabadidődbe lehetsz kint, vagy ahol akarsz, csak ne legyél láb alatt.

- Értem. Uram, és hol találom a szobámat? – Inkább nem vette fel az apró megjegyzéseket a békés együtt élés érdekében.

- Vacsora után megmutatom, de most összedobok valamit, addig várj meg itt.

- Nem kell. Majd én megcsinálom magamnak.


Így indultak el a konyha felé. Harry útközben próbálta memorizálni a ház minden egyes részét. A portrékat a falon, a különböző ajtókat. Mikor a konyhába érkeztek neki kezdtek a vacsorájuk elkészítésének. Rutinos mozdulatokkal készítették főztjüket.

- Hol tanultál meg főzni? – kérdezte Piton, ha már egész nyáron együtt kell lennünk alapon.

- Dursleyéknél.

- Ott te főztél?

- Maga szerint? – kicsit mogorván hangzott. Minek kérdezősködik ilyenekről? Mit érdekli, tud- e főzni, vagy sem? De úgy gondolta, ha ő már belenézett a merengőbe, akkor ezt a választ megérdemli. - Igen ott. Meg kellett tanulnom.

- Kellett?

- Ha enni akartam igen. – Látta a felismerést a tanára arcán. Már tette volna fel a következő kínos kérdést, ha a kép nem szólt volna közbe.

- Dumbledore kérdezi, hogy minden rendben van – e.

- Igen, minden rendben. – a ’’ mindent ” jól megnyomta. Csak remélni tudta, hogy a festmény ugyanúgy adja át az üzenetet.


Az ebédlőbe ültek néma csendbe burkolózva, mikor Harry megelégelte a dolgot.

- Mondja, uram, minden szobát szabadon használhatok?

- A hálószobám kivételével igen. De ha jobban belegondolok jobb, ha nem mész a bájitallaborba saját és az én épségem miatt.

- Ma este is lesz okklumencia?

- Nem. – Innentől kezdve ismét a csend lett a beszélgetőtársuk. A zöldszemű fiú inkább maradt néma, minthogy a képességeiről kelljen beszélni tanárával.

Harry a hálószobájával ismerkedett. Nem volt messze a professzor szobájától. Hatalmas franciaágy, pár szekrény, kandalló, egy kényelmes fotel, és egy fürdőszoba tartozott a szobájához. Két hónapig ezt fogja otthonának nevezni. De ami a legjobban vonzotta, az erkély volt, amihez egy hintaszék tartozott. Kiment, hogy élvezhesse az éjszaka nyújtotta nyugalmat. A csillagokat nézte. Merengett ezeken, a csodákon. Gondolkozott és emlékezett. A múlton, a jelenen, a jövőn? Ő maga sem tudta pontosan. Úgy érezte, szárnyal ezek hatására, repül a lelkében. Az arcán csak egy őszinte mosolyt lehetet látni, és a szemeiből feltörő könnyeket a mélyről jövő fájdalom miatt, ami az érzéseit tükrözte. Egyszer 10 éves korában kiszökött a kertbe és meglátta a csillagokat. Visszaemlékezett mit érzett akkor: végre odafigyelt a fejében kavargó szavakra, röpke gondolatokra, a benne tomboló érzésekre. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek őket, mint most. Tisztának, értékesnek, csodálatosnak és elérhetetlennek. Észrevette a végtelent, életében először most látta meg ezt a csodát. Meglátta, és felfogta ennek jelentőségét. Keresgélni kezdett magának egy csillagot, de rájött hiába. Ha rálel egyre már nem lesz végtelen. Akár az élet. Kiskora óta a csillagoknak súgta meg gondolatait, legféltettebb titkait. A hozzájuk menekült, mert tudta rajtuk kívül senki sem segíthet. Nem árulják el őt soha. A végtelenbe való menekülés közben elfelejtett szaladni az őt érő csapásoktól, a fájdalomtól. A csillagok megfoghatatlansága eszébe jutatta életét, az álmait, saját magát. Felrémlett benne ezen az éjszakán minden fájó emlék, minden átsírt éjszaka, minden őszinte nevetés, de a múltat elfelejtette. Hiszen a múlt nem létezik. Csupán egy szó a jelen titkolására. A múlt csupán emlékek sorozata, emlékek, a hozzájuk tartozó gondolatokkal és érzésekkel együtt. Nem több. A csillagok segítettek neki élni épp úgy, mint most is, vagy talán csak az, hogy hitt ebben. Hogy csak kereset valamit, amibe végképp elbújhat, ami elől nem kell menekülni, hisz megvédi őt mindentől. Talán csak álom volt, egy ábrán, amit megvalósított? Egy képzelt illúzió, ami értelmet nyert? Egy gondolat, ami reményt csalt a szívébe, lelkébe? Nem tudja. Ezeken gondolkozott ma este is. Félt kimondani hangosan a kérdéseit, nehogy egy kósza szellő ellopja tőle. Ma félt elmondani bármit is. De hirtelen rájött, megtalálta kérdéseire a választ. A mosoly, a könnyek nem tűntek el, ők pecsételték meg az ígéretét. Lelkének ez ad majd reményt a legnagyobb reménytelenségben. Akár 20 év múlva is, ha még élni fog akkor, és belenéz a szívébe meghallja majd, amit ma elrejtett benne: te velem vagy, én veled vagyok, te velem voltál, én veled voltam, te velem leszel, én veled leszek, végtelen vagy mindörökké, én egyszer meghalok, de addig rád támaszkodom. Így ragadta el az álmok világa, ezekkel a gondolatokkal.