Harry nézte az ablakon keresztül elsuhanó tájat. Fájt a szíve, a lelke. Egy szakadék tátongott benne, és nem tudott tenni semmit sem, így a tömény sajnálatba menekült. Nem érzékelte maga körül az embereket. Nem akarta látni a sajnálkozó pillantásokat, a részvétnyilvánításokat hallgatni, még ha tudta is, hogy ők komolyan gondolják. Barátai Ron és Hermione összenéztek, és a fiú bólintott.

- Harry, kérlek, figyelj rám – kezdte nyugodtan Hermione, de olyan volt, mintha a levegőnek beszélne. Átült barátja mellé, és finoman megszorította kezét. – Kérlek, nézz rám! Ne kelljen a levegőnek beszélnem! Kérlek! – De barátja érzéketlenségét látva dühbe gurult. Nem tudta, Harry miért hiszi azt, hogy Sirius halála csak neki fáj. Szemei szúrni kezdtek. Nem érdekelte előző terve, hogy kedves lesz a fekete hajú barátjával. Hirtelen kiabálni kezdet vele.

- Harry Potter! – Erre végül a megnevezett is oda figyelt. Barátnője ritkán kiabált ilyen őszinte haraggal a hangjában. – Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, csak neked fáj?! Azt hiszed csak te vesztettél el valakit ezen a nyomorult világon?! Tudom, hogy mi mindent éltél át, hisz ott voltam. Ne merj nem meghallani, mert esküszöm neked… hogy megemlegeted. Annyira fáj, hogy így látlak. Hisz te ennél erősebb vagy. Erősebb vagy bárkinél. Vezető vagy. Tudom, hogy fáj, hisz a családod volt, de mikor veszed végre észre, hogy itt vagyunk melletted, hogy a testvérünk vagy. Mi egy család vagyunk, és nem érdekel, ha te nem akarsz idetartozni világos! Nem a te hibád, hanem mindenkié és… és… - nem bírta folytatni. Igaz kiabálva kezdte, de zokogva fejezte be. Össze-visszabeszélt, mégis tiszta és igaz volt minden szava.

Harry smaragd zöld szemei, melyek érzéktelenül hullámoztak, most élettel teltek meg. Nem tudta, nem gondolta, hogy valakinek, valakiknek ennyire fontos lehet. Ahogy barátnője ordibált vele, majd zokogni kezdet. Legszívesebben saját magát pofozta volna fel, amiért ennyire figyelmetlen volt. Jobban „élvezte”, hogy a saját önsajnálatában való úszkálást, minthogy odafigyeljen a legfontosabb emberekre az életében. Hol hagyta el útközben az érzéseit? Hova tűntek a lelkének kártyavárai? Magához ölelte testvérét, majd Ront is magához intette.

Így álltak egy percig, majd kibontakoztak a megnyugtató ölelésből. Nem tudtak megszólalni, de végül Harry törte meg a csendet. Megfogta Hermione kezét, és biztatóan rámosolygott, mintha üzenne két barátjának: visszatértem.

- Ne haragudjatok. Én… ostoba voltam. És Hermione igazad volt. De megváltoztam. Nem leszek többé az, aki eddig voltam. Felnyitotta szememet ez a csapás – hangja határozottan csengett a kupéban. Hallották benne a fájdalmat, de tudták ezt csak évek hosszú távolában fogják elfelejteni.

- Nyugi, haver, nincs semmi gond. Most legalább tudod, hogy nem szabadulhatsz meg tőlünk. Ez van, ha nem tetszik, akkor így jártál - lazán elmosolyodott. Majd mindhárman ugyanígy tettek. Egyetlen egy mosoly volt, de feloldotta a feszültséget. Tudták minden ugyanolyan marad, mégis megváltozik minden.

Így telt el a vonatút. Beszélgettek, tervezgetek. Mikor a két prefektus elment ellenőrizni a folyosókat Harry is elindult Ginnyhez. Tudta, hogy barátja húga a vonat elején volt, míg ő a végén. Miközben ment mindenki megbámulta, de szólni senkinek nem volt bátorsága.
Amint megpillantották, elhaltak a beszélgetések. De ő nem foglalkozott velük. Már megszokta, meg tanulta kezelni ezt. Mire elérte célját már kezdte mulattatni a helyzet abszurditása. Nem is nézte, hogy kik ülnek Ginnyvel csak belépett, és elkezdett kacagni. Aki eddig nem nézte őrültnek most biztos annak látta.

- Öhm… Harry elárulod nekünk, hogy min nevetsz? – kérdezte a vörös hajú lány kedvesen.

De mosolygott ő is, mert most látta először azóta nevetni Harryt.

- Csak ezen a helyzeten. Komolyan, mire ideértem minden ember megbámult, mintha valami csoda lennék.

- Nem szoktad még meg? – csipkelődött vele. Szerette a régi Harryt. A komoly, mégis gyerek barátját.

- De, csak ez már tényleg nevetséges.

- Mindig is az volt. És mi járatban? Csak nem hiányoztam? – a többiek kezdtek furcsán nézni rájuk.

- De alig bírtam kivárni, míg Ronék lelépnek. De láthatod, megjöttem. Csak most, csak neked.

- Hülye! – eddig bírta a lány. Nevetésbe tört ki. Olyan jól esett ismét hülyéskedni vele. Újra élni látni őt. Mosolyogva, heccelődve. Megkövülten figyelte mindenki a jelenetet. Dean, aki eddig nem szólt semmit végre kinyögte azt, ami mindenkit érdekelt.

- Mi van köztetek? – a két „gyanúsított” köpni-nyelni nem tudott. Miért, mi lenne köztük?

- Dean, mi barátok vagyunk semmi több. Szóval nyugi. De van még itt hely? – Harry választ sem várva leült Luna mellé, és elkezdett vele beszélgetni. Furcsán néztek rá. Nem tudták hova tenni ezt a viselkedést. A minisztériumi eset óta nem látták őt mosolyogni, vagy akár élni. Most viszont belép ide, mintha semmi gondja nem lenne. Cseveg Lunával, zsörtölődnek Ginnyvel.

De Harry gondolatai néha–néha elkalandoztak a fájdalom szigetei felé. Felvett egy álarcot a világ felé, melyen csak alig pár ember láthatott át. Valaki mögé tudott látni, valaki mögé akart látni. Álarcok… mindenkinek van egy álarca. Minden ember álarc mögé bújik, hogy megfeleljen a környezetének. Van, aki jó miatt, vagy rossz miatt bújik mögé, van, aki szimplán bosszúból és van, aki védekezés képen… mert ilyen a környezete.
Az idő mosolyogva ajándékozta meg őket a nyárral. Az ablak előtt elsuhantak a zöld mezők, a virágok tengere. A vonat csendesen zakatolt Harryékkel London felé.

Mikor megérkeztek, elkezdtek szedelőzködni. Összeszorult szívvel szálltak le a vonatról, valósággá váltva azt, ami elől menekülni akartak. Ismét egy nyár, ismét egymás nélkül. Ez lesz az egyik legnehezebb szünetük. Túl sok dolog történt velük, amiket még nem volt idejük feldolgozni rendesen. Együtt talán meg tudták volna tenni, de egymás nélkül nehéz lesz…, nagyon is. Leszállásuk után megpillantották Mr. és Mrs.Weasleyt, de mikor elindultak volna feléjük, valaki megszólította őket.

- Potter! – az említett nem akart hátra fordulni. Túlságosan is ismerte ezt a hangot, mely oly sokszor gúnyolta és, sértegette őt. De még egyszer megszólította a gyűlölt hang. Szembe kell vele néznie. Nem fog félni tőle. Ezt az örömet sohasem adja meg neki. Nézett már szembe nagyobb ellenséggel is, mint ő.

- Igen, uram? – kérdezte tisztelettudóan, mint egy jól nevelt diák. Belenézett a fekete szempárba, és nem fordította el a tekintetét. Próbált koncentrálni egy nyugodt képre, hogy kivédje valamiképpen a legilimenciát. Szárnyalt gondolataiban. Suhant a mindenség fölött. Gyakran gondolt erre. Egyedül repülni az általa ismert világ felett. Nem foglalkozni semmivel, csak a képzelt szabadság gondolatával.

- Most velem jössz! – Perselus nem tudta hova tenni a fiú különös viselkedését. Miért játssza meg magát? Mire készülhet?

- Miért? – hökkent meg Harry. Erre, valahogy nem számított. De nem fog ellenkezni vele, már csak dacból sem. Nem fog neki okot adni arra, hogy most alázza meg. – Akkor várjon! m Elköszönök a barátaimtól.

- Siessen! – Piton kicsit hátrébb lépett, hogy a fiú el tudjon köszönni tőlük. Végig kellett néznie a griffendélesek csöpögős búcsúját. Annyit azért megtehetett volna Albus, hogy valaki mást küld érte – gondolta magában Perselus.

Ron értetlenkedve nézett Harryre, de ő sem tudott többet, mint barátja.

- Mit akar? – Mind a hármójukat ugyanez a kérdés foglalkoztatta. – Haver, szerintem vigyázz vele. Ebből semmi jó nem fog kisülni.

- Jaj hagyd már, Ron. Nem fogja bántani őt, hisz ő is tag – próbálta védeni a lány a professzort, de ő sem értette az egészet. Miért nem az iskolába szóltak Harrynek? Hova akarja vinni egyáltalán?

- Persze, hisz úgyis imádja Harryt, mintha a fia lenne. Elmennek egy családi piknikre, nézik a kék eget, nosztalgiáznak és…

- Ronald, nem fogja bántani őt! Hagyd abba ezt a baromságot! Egyébként is…

- Na, jó mi lenne, ha mindketten abbahagynátok? Elmegyek Pitonnal, és kész. Ha bántani mer, majd valahogy megszököm így jó, Ron? – Barátja motyogott egy jót az orra alatt, de mindketten abbahagyták – Szóval amint tudok, írok. Beszélnem is kell veletek egy fontos dologról.

- Ígérem, hogy hamarosan találkozunk haver. De mit akarsz mondani?

- Én is ígérem, Harry. Ron, te pedig majd megtudod, nem hiszem, hogy ezt a peronon kellene megbeszélnünk. - Hermione erősen megölelte Harryt, majd Harry kezet fogott Ronnal, és hátat fordított nekik.

- Mehetünk, uram – beletörődött hangjába egy kis elkeseredés vegyült. Nem tudta hova mennek, nem tudta mit hoz neki a jövő, mégis valami hajtotta előre.

- Jöjjön közelebb, az igazgató már vár minket! - Közelebb lépett, de meglepődött. Mit akarhat az igazgató és főleg kettőjüktől, mit akar? Kezdett neki egyre jobban nem tetszeni ez a helyzet.

Hirtelen egy rántást érzett, és valami olyasmit, mintha kifordítanák. Mikor újra kinyitotta szemeit, és úgy érezte, nem esik össze, körbe nézett. Látta maga előtt Roxmortsot és a Roxfort tiszteletkeltő tornyait. Valami ismeretlen érzés költözött a szívébe.

- Ne aggódj! – mondta egy hang.

De Harry nem tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg hallotta. Rásandított a mellett lépkedő férfira, de úgy látszott ő nem hallotta, ezt a selymes, megnyugtató hangot. Nagy levegőt vett, és próbálta elűzni gondolatai közül ezt az ismeretlen hangot, melyet talán, csak ő képzelt oda. Aggodalommal, kérdésekkel, feszültséggel és beletörődött szívvel lépte át a Roxfort kapuit, melyet egyszer már maga után hagyott.